Miért
ragyog kéken a dombokon túl,
s
szárnyal át bércen, hol csak rettenet az úr?
Kinek
higgyek? Kiben vesszek el?
Ha
találok olykor bálványt,
kitől
kérjem, hogy eresszen el?
Mások
miért nem érzik e magányt?
Ki
szeretett belém,
ki
áldoz félelmet,
mikor
csak erőszak szül reményt?
Most
bolond, ki vár esélyt,
és
adja nékem életét,
mert
szűziesen vetél.
Kért
tőlem nemesen esetlen testet,
akarja
ajkára sebesen e rendet,
teremtne
éretlen talajból termőföldet,
szerezne
őserdőben értetlen értéket,
de
sohasem tartja a mértéket,
mert
számára nemlétező dolog a könyörület.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése