Szél nyargal az őszben.
Tép, szaggat, rombol.
Hallod platánok zokogását?
Most egymáshoz kellene
simulnunk, mert holnap
talán a fagy növeszt
közénk jéghegyet.
*
Ez az én álmom,
te álmodod,
ez az én csöndem,
te hallgatod,
de tudod-e,
ha egyszer
nem lesz álmom,
nem lesz csöndem,
mert te sem leszel,
akkor a gyémántos
szavak fényüket vesztik,
a magány pengéje
percek ütőerébe vág,
és köddé válnak mind
a csókos éjszakák.
Mert egyszer nem leszel.
Talán?
Áááá... nem olyan gáz... :-)
VálaszTörlésNem szabad az álmunkat, csendünket, szavunkat, fényünket ennyire a másik-tól függővé tenni.
De bizony, hogy szabad...
VálaszTörlés(Másként nem is érdemes.)
A kibontakozni látszó eszmecseréhez most egy idézettel járulok hozzá; éppen ma olvastam a Litera.hu címoldalán:
VálaszTörlés"És ha megkérdeznek, hogy ma még mi tart itt a Földön, mi tart életben, habozás nélkül azt felelem rá: a szerelem."
Kertész Imre
Jó volt olvasni, és közben eszem bejutott egy réges-régi versem is. Ebből is látszik, hogy olykor hasonló húrokat pengetünk. :)
VálaszTörlésGere Irén: Ősz és tél között
Szép csendben,
mint már százszor-ezerszer,
újra megérkezett
a nyár gyilkosa.
Hallod?
Sírnak a jegenyék!
Szél hátán nyargal
a fürge hóhér,
s már csak a könny
égeti torkod az őszben.
Ugye, érzed te is:
most kéne szorosan összebújni,
mert holnapra tán
már fagy dermeszt
közénk jéghegyeket!
Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni, ha múlik az idő, s véget ér a nyár -mondom ezt magamnak- mikor minden jóban és szépségben fáj az elmúlás. Tudom jól, ez az élet rendje, s a vigasz mindebben, hogy csak az idő múlik, amit adott, az élmény, a szeretet, a jóság-ha akarod, s teszel is érte, megmarad Kedves Ditta. Igy az én versolvasatomban ez jelenik meg befejező sookként:
VálaszTörlés"...már a fagy növeszt
közénk jéghegyet."
Hogy örökre
együtt maradjunk.
Köszönöm, hogy olvashattalak...)))
A vitához ennyit tudok hozzátenni: igaza van mindkét oldalnak...:)))
VálaszTörlés