A hatalmas, és sűrű erdő úgy magasodott a házak fölé, mint egy fenyegető néma árnyék.
A fákon nem énekeltek madarak, csak a mozdulatlan némaság és a lombkoronák közt rekedt éjszaka suttogó hangjai éltek.
Nem is mert a fák közé merészkedni senki, még a kutyák is behúzott farokkal osontak a keskeny gyalogösvényen a házak között, este meg ki sem mertek jönni az istállókból.
Az emberek is időben bezárkóztak házaikba, még a kis ablakokat is bereteszelték, és a konyha tűzhelye mellett üldögélve hallgatták a sötét udvar neszeit, az ablaktáblákon matató kaparászást.
A mendemonda szerint, az erdőben lakott egy hatalmas keselyű, éjszaka kirepült a házak fölé, és vörös szemei kegyetlen pontossággal észrevették a bujkálókat, és lecsapott rájuk.
Szárnyai megzúgatták a fák lombjait, nehéz sóhajokként hatott hangjuk az éjszakában.
Mások esküdtek rá, hogy az erdő benőtte régi temető halottai jönnek be a sötétség leple alatt az épületek közé, botorkálva, és kutatva a hajdani kertjeikben, be akarván jutni valaha volt házaikba.
Persze mindenki úgy mesélte el történeteit, hogy bár ő nem látta, de neki úgy beszélték olyanok, akik látták.
A vén Pista, a nagy hetvenkedő, kellően beborozva harsogott, hogy ő végére jár a dolgoknak, és majd bemegy a fák közé rendet csinálni.
Másnap már- tiszta fejjel- bánta amit mondott, de sokan hallották, kénytelen volt nekiindulni.
Csak vastag botját, és a tarisznyáját vitte magával, többen elkísérték, de csak az első fákig.
Egyedül maradt az erős félhomályban, ilyen csendet még sosem hallott.Olyan érzése támadt- ott ácsorogva- mintha egyre szorosabban körülvenné valami, egész testén végigsuhant egy hűvös lehelet, minden porcikájában feltámadt tőle a szorongás, a dermesztő félelem.
Merev lábakkal, óvatosan elindult a törzsek között, - mégsem állhatok itt ítéletnapig- motyogta magának, mintegy bátorításnak szánva.
Ahogy egyre beljebb jutott, úgy nőtt lelkében a szorongó érzés.
Mind erősebben ölelte át testét- lelkét láthatatlan kísérője, talpa alatt az avar halk zizzenése, roppanásai fülsértően hangosaknak tűntek.
Egy hatalmas- mohával benőtt fatörzs mögött megcsillant egy tó, fekete vízében sellőkre emlékeztető árnyékok úsztak.
Aztán anyjának árnya emelkedett ki a feketeségből, meg egy gyereké, aki ő volt.
A habzó vízből egyre több árnyék bukkant fel, rámeredő- üres szemgödreikkel arcára tapadva, csontkarjukkal nyúládoztak felé.
A fák ágai megmozdultak, kupolát vonva a tóra.
Még hallotta, a víz mélyéről feltörő zúgást, lassan csúszni kezdett, egyre közelebb a látomáshoz.
A falubeliek minden nap kimentek az erdő szélére, hallgatóztak, merről jöhet a Pista.
De csak a csend áradt a fatörzsek sűrű falából, előbb elmosva emlékeikben Pista arcvonásait, ráküldve lelkükre a feledést.
A hatalmas és sűrű erdő úgy magasodott a házak fölé, mint egy fenyegető néma árnyék.
Kép: Kapolyi György
A fákon nem énekeltek madarak, csak a mozdulatlan némaság és a lombkoronák közt rekedt éjszaka suttogó hangjai éltek.
Nem is mert a fák közé merészkedni senki, még a kutyák is behúzott farokkal osontak a keskeny gyalogösvényen a házak között, este meg ki sem mertek jönni az istállókból.
Az emberek is időben bezárkóztak házaikba, még a kis ablakokat is bereteszelték, és a konyha tűzhelye mellett üldögélve hallgatták a sötét udvar neszeit, az ablaktáblákon matató kaparászást.
A mendemonda szerint, az erdőben lakott egy hatalmas keselyű, éjszaka kirepült a házak fölé, és vörös szemei kegyetlen pontossággal észrevették a bujkálókat, és lecsapott rájuk.
Szárnyai megzúgatták a fák lombjait, nehéz sóhajokként hatott hangjuk az éjszakában.
Mások esküdtek rá, hogy az erdő benőtte régi temető halottai jönnek be a sötétség leple alatt az épületek közé, botorkálva, és kutatva a hajdani kertjeikben, be akarván jutni valaha volt házaikba.
Persze mindenki úgy mesélte el történeteit, hogy bár ő nem látta, de neki úgy beszélték olyanok, akik látták.
A vén Pista, a nagy hetvenkedő, kellően beborozva harsogott, hogy ő végére jár a dolgoknak, és majd bemegy a fák közé rendet csinálni.
Másnap már- tiszta fejjel- bánta amit mondott, de sokan hallották, kénytelen volt nekiindulni.
Csak vastag botját, és a tarisznyáját vitte magával, többen elkísérték, de csak az első fákig.
Egyedül maradt az erős félhomályban, ilyen csendet még sosem hallott.Olyan érzése támadt- ott ácsorogva- mintha egyre szorosabban körülvenné valami, egész testén végigsuhant egy hűvös lehelet, minden porcikájában feltámadt tőle a szorongás, a dermesztő félelem.
Merev lábakkal, óvatosan elindult a törzsek között, - mégsem állhatok itt ítéletnapig- motyogta magának, mintegy bátorításnak szánva.
Ahogy egyre beljebb jutott, úgy nőtt lelkében a szorongó érzés.
Mind erősebben ölelte át testét- lelkét láthatatlan kísérője, talpa alatt az avar halk zizzenése, roppanásai fülsértően hangosaknak tűntek.
Egy hatalmas- mohával benőtt fatörzs mögött megcsillant egy tó, fekete vízében sellőkre emlékeztető árnyékok úsztak.
Aztán anyjának árnya emelkedett ki a feketeségből, meg egy gyereké, aki ő volt.
A habzó vízből egyre több árnyék bukkant fel, rámeredő- üres szemgödreikkel arcára tapadva, csontkarjukkal nyúládoztak felé.
A fák ágai megmozdultak, kupolát vonva a tóra.
Még hallotta, a víz mélyéről feltörő zúgást, lassan csúszni kezdett, egyre közelebb a látomáshoz.
A falubeliek minden nap kimentek az erdő szélére, hallgatóztak, merről jöhet a Pista.
De csak a csend áradt a fatörzsek sűrű falából, előbb elmosva emlékeikben Pista arcvonásait, ráküldve lelkükre a feledést.
A hatalmas és sűrű erdő úgy magasodott a házak fölé, mint egy fenyegető néma árnyék.
Kép: Kapolyi György
Nem biztos, hogy értem a mondanivalót...de szépen fested a hangulatot.
VálaszTörlésPedig van neki, de kizárt, hogy valaki is tud olyat írni, hogy mindenkinek egyformán bejön.Persze, ez alól én sem vagyok kivétel.
VálaszTörlésClick to see the code!
To insert emoticon you must added at least one space before the code.