Kapolyi György: Utolsó útjaim



Nnnna…
Egy hosszú, bonyolult élet után, most itt ülök a pokol lépcsőin, amik dermesztően hidegek, és érdesek. Legalább burkolták volna valami olcsó műkővel, nem kell feltétlenül már a lépcsőkön rossz érzéseket kelteni az érkezőben…
Erre bent is lesz bőven idő. Már hosszú ideje üldögélek itt, amíg nem szólítanak, nem mehetek be.
A hatalmas fakapun nincs kilincs, de kulcsra van zárva. Kipróbáltam. Eleinte tele voltam szorongással, ami idővel oldódott, gondolom, ezért hagyják az embert ennyi ideig várakozni.
Persze nem igazán szokatlan állapot. Egész életemben mindig valamire vártam. Vártam a hétvégéket, a fizetési napokat, ebédidőt, nőket, a fene se tudja miféle kényszeres okból. Esküvőt, temetéseket, születésnapokat és karácsonyokat, általában mindent, ami az ébrenléttel jár. De ennek is volt ára, csak nem gondoltam bele. Az állandó türelmetlenség hajszolta idő úgy múlott, hogy észre sem vettem. Ahelyett, hogy két remélt esemény között arra figyeltem volna, hogy élek, számoltam a naptári napokat.
De legalább utólag se jöttem volna rá erre az igazságra, most mennyivel könnyebb szívvel üldögélnék ezen a lépcsőfokon. Lehet, hogy ez leendő büntetéseim első eleme, hogy zavarjon az érdes lépcső kíméletlen hidege.
Lassan ereszkedett rám, egy kábult állapot.
Mindent változatlanul érzékeltem a környezetemben, de életem epizódjai megjelentek előttem, mint egy film. Körém folyt, és magába ölelt, ugyanakkor láttam magam a lépcsőn ülni. Az ismert szereplők szóltak hozzám, én válaszolgattam is, régmúlt, kedves, meg szívszorító történetek jöttek és jöttek a semmiből, csak kínos emlékeim időztek velem hosszan. Elfelejtett arcok, apró mozzanatok, helyszínek, hangok és szagok. Dührohamok, megbékélések, zenék és illatok, kacajok és sírások, emlékké vált életem emlékei.
Torokszorító felismerése valaminek, aminek fontosságát és értékét szinte észre sem vettem, úgy mentem el az életem mellett, mint egy idegen.
Ahogy ott ülve, abból a múltamból visszanéztem a régmúltamat, egyre nagyobb erővel süvöltöttek lelkemben a Brontei szelek, sziklás tengerpartomon ülve, átcsaptak rajtam a régmúlt, és megismételhetetlen óceánjának jeges hullámai.
Sírnom kellett, de már nem voltak könnyeim.
Aztán hallottam, hogy mögöttem lassan, nyikorogva feltárul a nehéz fakapu. Emlékképeim elhalványultak, színüket vesztve el is tűntek.
Maradt a szürke terem, de valami megjelent, lomhán folyt le a durva lépcsőkön, lassan betöltve az egész termet, feloldott, és magába nyelt.


Kép: Kapolyi György alkotása


2 megjegyzés :

  1. Utolsó utakról írsz, Gyuri, s azt feltételezem, itt az elmúlt életet felidéző visszagondolásokra gondolsz. És feltéteted az olvasóval a kérdéseket: Mitől lesz nehezebb az ember szíve, ha felidézi a voltat (az íme, igazából el sem múltakat)? Mit tekintett fontosnak életében, mit mulasztott el? Igazságtalan-e, ha okolja, bántja magát, mert nem élt máshogy, jobban, amit sajnos csak éppen távozása előtt ismert fel megvilágosító erővel? És így tovább. - Ezekre a kérdésekre mindenki magának adhat választ, de gondolom: ilyenkor már nem érdemes az embernek magát ostoroznia...

    VálaszTörlés
  2. Csak az elkövetést követően lehet megítélni,hogy helyes volt é a tett, vagy nem.
    Ezen még az ostorozás sem változtat. Gondolom, az életünk folyamán, többször hibázunk, mint nem.
    Az utolsó utunkon, már mindent tudunk, mikor, és hány bakit lőttünk, de megette a fene, ezt a nagy ismeretet, nincs hol kamatoztatni.
    Valahol irigylem azokat az embertársakat, akiknek soha nem jut eszükbe semmi.
    Biztosítanak maguknak, egy megelégedett, stabil létet.
    Köszönöm látogatásodat.
    gyuri

    VálaszTörlés