Távoli hang... Kellemes női hang. A nevemet ismételi. Megmozdítom a karomat, majd a fejemet, lassan felhúzom a lábam; öregesen roppan a derekam, ahogy felülök. Hogy vissza ne dőljek, a térdemen összekulcsolom a kezemet. Kinyitom a szemem. Meglepetéssel tapasztalom, hogy a szúró fájdalom elmarad.. Opálszín fényben ázik a helyiség, tompítja a tárgyak kontúrjainak kínos élességét, a sötét és világos kápráztató ellentétét. Az ébresztő hipnózis tudatta velem: hol vagyok, hány parszeket szelt át az űrhajó, míg hibernálva feküdtem. Ez ösztökél arra is, hogy lelépjek a puha műanyag padlóra. Botladozva, de sikerül elérni a kis kézi vezérlésű járművet. Megkönnyebbülten süppedek az ülésbe. Az ajtók automatikusan kinyílnak, amint tovább gördül az elektromos jármű a félhomályos folyosókon. A legénység és az utasok az első mozdulatokkal küszködnek a lezárt fémajtók mögött. A büszkeség gyönge árama fut át lomha agysejtjeimen, mikor arra gondolok, hogy az én szervezetemet tartották a legerősebbnek az ébresztéshez a YEAR-1000 utasai közül a mindenható komputerek. Szétnyílik előttem az utolsó fémfal: a vezérlőteremben vagyok. A villogó műszerek közt megtalálom a hatalmas falképernyő kapcsolóját. A sötétség épp olyan sűrűnek és végtelennek tűnik, mint az álmom a hibernációban. Apró aranyfüggők csillannak, díszeként az éjfekete palástnak. Befordul a képbe a célállomás, a Sarik bolygó. Nagy, sárga égitest. Kráterektől csúf szederjes „arcán”, mint elmérgesedett pattanás nő ki az ember építette kupolaváros. Ahogy közeledik, úgy tűnnek föl rajta a horpadások, körötte a sivár tájban pedig a hegyekké halmozott hulladék, sorsukra hagyott meddőhányók, a harminc méter átmérőt is elérő fémcsövek. Utóbbiak gigantikus acélférgekként kígyóznak, tűnnek el és bukkannak föl a vigasztalanul sárgálló homokban. Elfordítom az arcom a kopár planéta irányából. Mögöttem, hasonló járgányokon közlekedve föltűnnek a csillaghajó leszállását majdan irányító személyzet tagjai...
Bömbölő sírásra ébredt. Kócos, barna kislány itatta az egereket a szembeni ülésen, vörösen égett arcának bal felén a tűzfolt. Érces hang torkolta le:
– Befogd a szádat, pulya! Megmondtam, nincs több perec.
Az anyja – a szűk farmernadrágból kibuggyanó hasú, nagymellű, karvalyorrú cigányasszony – adott neki egy sallert. Ettől a gyerek csak még inkább visítani kezdett, mire a nő is elvesztette maradék türelmét:
– A szar csípje ki a segged! Fogd már be a pofád!
E fülsértő kakofónia kiverte Erdei Vilmos szeméből az álmot. A fantasztikus könyv – Világállam című-, amit a szunyókálás előtt olvasott, az ülés alá esett. A lányka vadul kalimpáló lába miatt alig tudta fölvenni. Csak úgy áradt a szitok a szénszemű anyjából. A vicinális közben becsattogott a megyeszék helyre. A pályamunkásokkal együtt a hangoskodó utastársai is leszálltak. Itt legalább fél órát várt a szerelvény, a végéről vagonokat kapcsoltak le, könnyített teherrel lépték át a schengeni övezet határát. Bár a táj eztán is az Európai Unió területe volt, ám mintha láthatatlan falon haladtak volna át, nemcsak a fülledt levegő, hanem „maga” az idő is megállt volna, a koszos ablak előtt elvonuló, gaz fölverte táj, a poros falvak a múltból elővillanó képek. Hegyek komorlottak a távolban, aszfaltszínű, kövér fellegek koronázták csúcsukat. Akácligetek tarkították a dombos vidéket, a sínek mellett nagy táblán hirdette a kopott felirat: BINE ATI VENIT LA CYBER-DEAL!
A vonat megállt a vasútállomás földszintes épülete előtt. Erdei görgős bőröndje az első lépések után elakadt a betonjárda repedésében. A vasútállomás homlokzatáról tégláig koszlott a vakolat, a váróterem egyik szegletében ráccsal fedett kis ablak mögött a jegypénztár bújt meg, szemben vele a restaurant: do-hányfüstös talponálló. A kijárat pántjaiból kifordult ajtaja egy kátyús bekötőútra nyílt. A távolban a városka szélső házai délibábként vibráltak a hőségben. A restivel szemben taxi árválkodott, egy ütött-kopott Oltcit. A sofőr sehol. Erdei türelmesen ácsorgott a jármű mellett, bámulta a szélvédőt, az ablaktörlő vonalán túl felhajtott függöny formában rárakódott port. Közben előkerült a mokány, füstös képű taxis. Messziről szaglott a cujkától. Izzadó homlokát törölgetve kérdezte: Buna zivá! Unde ái merdzse?22Vilmos értetlen képét látva elvigyorodott: Versztét du? Aztán elkomorodott a barna fizimiska: Csak nem magyar vagy?
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése