Eleinte
észre sem vesszük, hogy vannak. Mármint veszteségeink. Pedig eszmélésünk
pillanatában elkezdődnek. Addig van a boldog lebegés, a lét és nemlét határán
létező lét fel nem ismerése, többnyire kellemes szendergés. Aztán érzel valami
szokatlan késztetést, egy képtelen indítást, amely minden, csak nem kellemes,
de már nem tudsz kiszállni, folytatnod kell, amit nem is te kezdtél el, gyúrod,
tolod, nyomod magad valahová, ahol egyre szorítóbb, egyre sötétebb, és
kínosabb, míg minden megvilágosodik, s előbukkan az élet. Így bizony! Sírva,
tiltakozva, levegő után kapkodva, rettentőn elfáradva -, miután sikerrel
átverekedted magad azon a szorító sötétségen, belekapaszkodsz abba a nőnemű
lénybe, aki olyan megnyugtató hatással van rád, hogy tudhatnád, ha tudnád, ő
lesz életed legnagyobb vesztesége.
Még
a béke szigetének érzem, vágyom az ölelésére, beleszédülök a karjába, és
szeretnék máris megsemmisülni, olyan jó vele. Elálmosodom, s boldog békés
álomba szenderülök.
Még
nem tudom, hogy az élet egy hatalmas csalódássorozat, mely apró léptekkel
araszol a halál irányába, hogy megszűnjek ismét, és átadjam helyem egy újabb
kíváncsinak, aki maga is csak a végén jön rá veszteségei sorozatára.
Első
nagy veszteségünk a boldog szendergés elhagyása. Mikor elindulunk, hogy megkeressük
az alagút végét, hogy meglássuk a felvillanó fényt. Ebben a rendszeresen
ismétlődő fényben érezzük az első asszony ölelését, akivel eddig is összeforrt
éltünk, akinek létünket köszönhetjük, aki már rég erre a csodás pillanatra
várt, s még ő sem tudja, hogy ezzel a pillanattal kezdődött el az ő életének
legnagyobb veszteséglistája.
Mi
nem tudjuk, csak érezzük, és biztosra vesszük, hogy ő a fedezete mindennek, ami
ez után következik, hogy ő lesz a nyugalom, amikor fáj a lét, ő paskol, ő
simogat, nyugtatgat, ha elkezdődik az emésztés fájdalma, ő cserél tiszta
váltást, ha végre megszabadulunk attól a szuroktól, melyet lenyeltünk útközben.
S
amikor már látom őt, aki a világon a legszebb, legjobb, legokosabb, következik
az újabb veszteség, meg kell szoknom, hogy ő, aki biztos, aki örök, időnként
elhagy. Mindig visszatér, folyamatosan az enyém, de tudomásul kell vennem, hogy
más is tartozik hozzá nem csak én. Az a hatalmas, vidám, erős és bölcs valaki
mellette, aki karjára vesz, ha anyámat már kimerítettem, aki megvéd minden
helyzetben -, egész életemben, ő, az apám. Lesz, vagy már van testvérem is,
tehát máris osztoznom kell anyám szeretetén, miközben érzem, hogy az anyai szív
olyan különleges anyagból van kivitelezve, hogy nyúlik, tágul, mindenki bőven
elfér benne, akit beölel.
Észre
sem vesszük, igaz, hogy gyakran fenékre ülünk, de már járunk, sőt, iskolába
járunk, minden ismeretet magunkba zárunk, okos felnőtt lett belőlünk. Elvégre
vár az élet minden örömével és szépségével. Kellemes minden perc, erőtől duzzad
a testünk, birkózunk és futunk, és kerékpározunk, és versenyzünk, de lábunk
megbicsaklik valamin, amiről eddig nem volt szó, s aminek neve: halál.
Szokatlan
jelenség, érthetetlen és érinthetetlen. Nem látod, nem tapintod, mert nem
személyes, nem látható, de elragad, eltűntet, megsemmisít. Olyan, mint a
bűvész, de róla tudod, hogy visszavarázsol, a halál nem teszi ezt. Akit
megérint, nincs tovább. Többé nem lát, nem érez, megszűnik lenni. Nekünk
viszont meg kell tanulnunk, hogy a halál van. Létező valami, mert ha
tevékenykedik, elveszítesz valakit azok közül, akik körülötted voltak eddig.
Többnyire olyanokat visz magával, akik már sokat éltek, de az is előfordul,
hogy balesetnél, tömegszerencsétlenségnél, elemi erők megnyilvánulásainál ragad
magával rokont, barátot.
Ám
ezek csak az esetleges dolgok. Az előfordulhatók. De vannak törvényszerűségek.
Amelyekre számítani kell, noha nem számítunk, mert erre soha nincs kész a
lélek.
Mert tudjuk ugyan -, mindnyájan tisztában
vagyunk vele, hogy aki öregszik, észrevétlenül veszít az erejéből, majd végleg
elgyengül, s meghal. Az ember el is fogadja, mint tényt, mert ha már nincs
öröme az életben, fárasztó élni. Ha fáj a test, körülvesz a magány, már nem
akarsz lenni sem.
De
a veszteség olyan élmény, melyet nem tűr el a lélek. Meghal az anyád, az apád,
férjed, testvéred, esetleg gyereked is, ezek olyan kínzó, mindent elsöprő
érzelmek, melyek szinte ledarálják, megsemmisítik a testet, a lélek pedig
lemerül, akár az akkumulátor. Minden veszteségnél a lélek sérül igazán, s az
rántja magával a szerveket, ettől adja fel a küzdelmet a test. Az erősebb,
szívósabb test -, különösen, ha fiatal, jobban tűri a sérüléseket, de a
törékeny, gyengébb szervezet kevésbé áll ellen.
Közben
persze az élet nem áll meg, tanulsz, dolgozol, szárnyalsz, mert vár rád az élet
minden csodája. Építesz jövőt, házat, hazát, szeretsz, szeretnek. Meg akarod
hódítani a földkerekség minden lehetőségét, szorgalmad, hited, erőd végtelen.
Tervezel, mert te olyan szerencsés vagy, hogy éppen nem vagy jelen ott, ahol a
halál tarol, vagy fiatalabb vagy, esetleg idősebb, egészségesebb. Minden
lehetséges.
A
hited még töretlen, miközben már tapasztalod, vannak véletlenszerű események,
melyekkel többnyire bajok formájában találkozol, melyek a te környezetedet sem
kímélik. Jönnek bajok, betegségek, sikerek -, utóbbiak egyre ritkábban -, s azt
tapasztalod, hogy hozzád is közelítenek. Már tudod: Egyetlen dolog a biztos.
Mindenki, aki születik meghal, s nem időrendben.
Egyszer
a halál nálad is megjelenik, s eltűntet örökre. A te életed, az enyém is,
mindenki másé így fejeződik be. Megelőzheti hosszú betegség, egy véletlennek
vélt gyors esemény, a végeredmény szempontjából ugyanaz. Természetesen a
folyamatos fizikai leépülés, gyengülés megfoszt minden lelkesedéstől.
Lehiggadsz, már nem tiltakozol, elfogadod az élet törvényszerűségeit.
Lehettél
bármilyen tehetséges, zseniális, mondhatnánk szerencsés, rövid, vagy hosszú
élet birtokosa, elfáradsz végül, feladod, és várod, vágyod a halált.
Veszteségeid oly mértékben megsokasodnak, keserűségeid, negatív tapasztalataid
mind olyan következtetés irányába vezetnek, hogy jobb lenne már átadni a
terepet a kezdőknek, a gyerekeidnek, unokáidnak, a lelkeseknek, a hittel
feltöltötteknek. Vegyék át a gondokat, s a gondolatokat ők. Bíbelődjenek a
bajokkal, oldják meg a feladataikat, fedezzék fel az új lehetőségeket ők. Már
nem érzed veszteségnek, ami nem neked szerzett örömöt, már tudod, hogy mindenki
csak átmeneti birtokosa a jelennek. Hiszen még a kabátgomb is itt marad. Behunyod
hát a szemed, és megpihensz az örökkévalóság egyetlen pillanatán.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése