Újabb meleg, poros napra ébredt. Válltáskájába gyömöszölt néhány fontosnak vélt– és tán Cserfalvi Igort is érdeklő – jegyzetet. Rázárta a csomagokra az ajtót. A recepciónál Viorela kisasszony közömbös arccal fogadta, feszült rajta a vajszínű egyenruha, a pulton nyugtatva kezét merev derékkal állt. Erdősnek kósza gondolata támadt: tegnap óta el sem mozdult a helyéről... A férfi kérésére egy régi tárcsás telefonon hívott taxit. Vilmos meg sem lepődött, hogy a rozoga Oltcitot találta a vendégház ajtaja előtt. Vigyorgó gazdája ezúttal bemutatkozott a kézfogás után: Liciniu Piturka.
A település a múlt század nyolcvanas éveinek jellegzetes terméke volt, földszintes kockaépületek, és négyemeletes lapostetejű sorházak. Ahogy a betonépületek közt haladtak, feltűnt Vilmosnak a korábbi építmények, a hangulatos városmag hiánya. Még az otthoni Sztálinváros és Leninváros építtetői is meghagytak egy központot, urbanizált csakraként funkcionáló helyet; de ez a homokszín kisváros egyenesen valamelyik Corbusier utód tervrajzasztaláról csusszant a hegyek ölébe.
Nem számolta, mennyi idő telt el, míg végre rátalált Piturka taxija a keresett házra, ami a város távolabbi, viszonylag konszolidált kerületében állt. Néhány satnya leander tengődött a földszintes, palatetős épület előtt. Erdei hosszan keresgélte a csengőt, ám nyoma sem volt ilyennek a kovácsoltvasból készült kapun. Egy bojtos végű zsinór lógott fölötte. Ezt hősünk türelmetlenül kétszer is erőteljesen megrántotta. A ház ajtaja résnyire kinyílt, majd teljesen kitárult.
Cserfalvi Igor elképedve állt a néhány soros lépcső legfelső fokán.
– Üdvözlöm a ház urát! Tán, emlékszik rám a tanár úr? Erdei Vilmos vagyok, a multikulturális konferenciáról... – de nem fejezhette be, mert az ősz férfi rekedten fölnevetett, széttárta a karját, s végre lesietett a vaskapuhoz.
Nyögve húzta el az útból a nyikorgó alkotmányt, szívélyesen üdvözölte a kollégáját.
– A magasságosra mondom, vénülök. Mindenről elfeledkezem. Fáradjon beljebb! – puritánul berendezett helyiségbe vezette Vilmost.
– Kér egy italt, Erdei úr?
Meg sem várva a választ elsietett, majd egy műanyag tálcán két pohárral és egy teli üveggel tért vissza. Erdei felismerte a gyenge szilvapálinka ízét. Cserfalvi leült vele szembe. Kissé remegő kézzel, de egy hajtásra kiitta a pohárka tartalmát.
A társalgás a kötelező udvariassági formulával, közömbös témával indult.
Ám, ha két néprajzkutató összetalálkozik, lehetetlen, hogy előbb vagy utóbb ne a „szakmára” terelődjön a szó. Akárcsak hónapokkal korábban, most is az idős férfi szónokolt. A sűrűsödő kortyintások hatására igencsak megeredt a nyelve...
– A hetvenes években alapították itt a szupertitkos Kutatóintézetet, a Nagy Konduktor ötlete volt a világvégén is túl egy lépéssel telepíteni, néhány év múlva a munkatársaknak fölépült köré ez a város. Kilencven után bezárták az intézményt. Ám Szájberhalom, ahogy a székely építők hívták –hivatalos nevén Cyber Deal –, itt maradt. A lakossága ugyanannyi főt számlál, mint a szocializmus idején. Se haláleset, se születés, se elvándorlás, se betelepülés nem volt azóta. Az ezredforduló után hívta föl rá a figyelmemet egy bukaresti kolléga. Tíz éve vettem ezt a házat, itt élek a szájberhalmiak közt. Figyelemmel kísérem az egyedi kultúrájukat, hagyományaikat, ami se a román, se a magyar, se a szász szokásokkal nem mutat egyezést, igazi unikum!
– De ez miben nyilvánul meg, mitől van így? Miért más itt az élet? – vetette közbe Erdei.
Cserfalvi úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést; telitöltötte a poharát pálinkával, s szinte kiabálta a szavakat:
– Fiatalember! Értse meg, itt nincs emberi lépték! Ugyanazok a személyek, akik a nyolcvanas évektől bejegyzett lakói a városnak, ma is az utolsó emberig itt élnek. A taxis, aki magát idehozta, harminc éve
Piturka elvtárs. A szállón, ha jól sejtem, még mindig Popliceanu kisasszony a recepciós. Semmit se öregedett; mikor ideköltöztem, csaptam neki a szelet, de mintha a falnak beszéltem volna... Itt nincs emberi antropológia... Nincs emberi kultúra... Nincs emberi... szabadság sem... Hisz látta... nálunk így mennek a dolgok... – amikor a mondandójában idáig ért, a szó az ajkára fagyott. A mozdulat, amivel a poharát a szájához emelte, félúton elakadt. Kitisztult a zavaros pillantása, elkerekedett a szeme, fájdalmas hörgés hagyta el a torkát:
– Mit mondtam? Magasságos, rosszul szóltam. Alkoholos befolyás alatt álltam! Egy vén hülye vagyok!
Erdei megrendülve nézte az öreg rángatózó arcát. A kidagadó erekkel átszőtt reszkető keze a szék karfáját markolta. A komód tetején mintás terítő közepére helyezett régi tárcsás telefonhoz lépett.
– Cserfalvi úr, nem tudtam, hogy beteg. Azonnal fölhívom az orvosát, csak adja meg a telefonszámát!
– Orvos... Minek? Óh, egek! Végem van. Az a rohadt pálinka az oka. Viorela hányszor mondta: egyedül piálj Igor, akkor nincs ellenőrzés, s te csak nem vagy olyan bolond, hogy följelentsd magad.
Az udvarra nyíló ajtó fölé szerelt rézcsengő hangja szakította félbe a tudós őrjöngését. Erdei úgy kapott az ósdi kilincskar felé, mint vízbe esett ember a mentőöv után. A kar engedett az erőteljes nyomásnak, az ajtó kinyílt. Vilmos meglepetésére karcsú, feketehajú, középkorú nő állt odakint. Fehér köpenye és vaskos orvosi táskája arra késztette a férfit, hogy utat engedjen neki. A doktornőrámosolygott, majd egyenesen Cserfalvihoz sietett. Az öregember tekintetében félelem fénylett. A csinos hölgy megfordult – ismét elővette a lefegyverző mosolyát. Becsukta Erdei orra előtt a kis előteret a szobától elválasztó, addig nyitva hagyott ajtót. Vilmos idegesen járkált a szűk helyiségben. A szobából meghatározhatatlan hang szűrődött ki. Nem tudott ellenállni a kísértésnek: fülét az ajtó fényezett lemezéhez nyomva hallgatózott. Mintha odabentről halk nyöszörgést, majd elfojtott jajgatást hallott volna! Kitárult az ajtó, alig tudott elugrani mellőle, s a szépség lépett ki rajta. Udvariasan elköszönt és formás hátsóját tekervekilibegett a ház kapuja előtt várakozó csillogóan új Audi A4-eshez- Erdei a gyors orvosi beavatkozás feletti csodálattal és tudóstársa iránt érzett szánalommal a lelkében ült le az öreggel szemben, ám a változás még őt is meglepte. Cserfalvi Igor, mintha mi sem történt volna, a félig töltött poharat az ujjai közt tartva szólt hozzá:
– Tisztelt kolléga, ha nem csal az emlékezetem, a kulturális minták különbözőségének témakörét feszegettük az imént. Nos, szerintem ez az egész Cyber Deal sztori kissé föl van fújva.. Erdei Vilmos homlokán kövér csöppökben gyöngyözött a veríték, halántékán kidagadt az ér. A rémület, ami mintha a nyitva felejtett ajtón a fülledt levegővel áramlott volna be, fekete árnyékot vetett ember agyának sejtállományára...
Szombathely, 1989-2015
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése