Halványuló emlékeim

Még jól emlékszem, tavasz volt, kellemesen meleg, már mezítláb szaladgáltam ki az udvarra, majd be a házba, szinte meg sem állva. A sok újdonság izgatottá tett, most költöztünk ide, nagyon messziről. Négy éves voltam, boldog és gondtalan kisgyerek, a sok ismeretlen dolog, mely most körülvett, teljesen elvarázsolt.
A régi tanyát, ahonnan jöttünk, nem szerettem, nem volt játszótársam, csak egy öreg kuvasz, de az hamar megunva a szekatúrát, rám mordult, és eloldalgott egy békésebb zugot keresni. Az volt a dolgom, hogy ügyeljek a kishúgomra, aki a nagy akácfa alatt, egy fonott kosárban a fűrészbakon aludt. Ha a szél levitte a könnyű pelenkát róla, újra betakartam, hogy ne lepjék a legyek. Játszótársaimat, a körülöttem lévő állatok között kerestem, a kipányvázott kecskét a gidáival, a bokrokon szövögető pókokat, a szemtelen legyeket, a folyton masírozó hangyákat, a kapirgáló tyúkokat. Csak a kövér göndörszőrű disznót kerültem, ő harapott. Sokan voltak, de mégis hiányzott egy igazi játszótárs, egy gyerek, aki beszélt volna velem.
Ez az új ház, már majdnem százéves öreg svábház, ezt csak iskolás koromban tudtam meg, sok-sok ház között állt, és gyerekcsapatok játszottak kint az utcán. Ilyet én nem láttam még, csak tanyákat. Nem engedtek ki hozzájuk, de a deszkakerítés résein kikukucskálhattam. Ez is jó móka volt. A húgom kitotyogott az udvarra, anyám kiszaladt utána és visszavitte. Anya már sokszor leült, láttam rajta, hogy megint testvérem lesz. Anyának nagy volt a hasa, és mondták is. Nem örültem neki, elég kolonc volt a húgom is, ezek a testvérek kicsik, csak sírnak, és soká nőnek meg – gondoltam mérgesen. Anya mindig fáradt volt, sokat kiabált velem. Nem figyelt rám senki, ha kérdeztem, ezer dolguk akadt, apámmal és a két nagynénémmel együtt takarítottak, meg rendezkedtek.
Estére kitakarították a nagyszobát, csináltak nekem is ágyat, frissen tömött szalmazsákon aludhattam már, de a régi öreg, szúrós pokróc jutott csak takarónak, a húgomnak adták a finomat, mert kicsi volt még. Mondtam, hogy én is kicsi vagyok még, nem törődtek vele, de nem bőgtem, mert annyira álmos voltam már. Anya odajött az ágyamhoz és megsimogatta a fejem, adott egy puszit.  Boldog voltam.
Korán ébredtem, de anyámék ágya már üresen állt. Kifutottam az udvarra bőgve, csak az anyámat láttam, sarat dagasztott. Boldogan futottam segíteni, nagyon jó játék volt a sárdagasztás. Sokat csináltuk a tanyán is.
- Kályhát fog csinálni anya! – kiabáltam.
Sárdagasztáshoz igen, de a kályhacsináláshoz már nem engedett oda, mert az nem gyereknek való, elrontom a kályhát. Apámat nem láttam estig, dolgozni volt. Ezt is meg kellett szokni, mert otthon a tanyán, nem ment sehova, nem dolgozott, beteg volt a tüdeje, de a tehén meggyógyította. Ezt mondták a nagynénéim, mert az árából vették meg a gyógyszert. Szerintem meg a kecskét kellett volna eladni, nem szerettem a tejét, a tehéné jobb volt. Ide nem hoztuk el az állatokat, nem engedték volna fel őket a vonatra, ezt anya mondta. Most tehéntejet iszunk, apám hozta reggel a tejcsarnokból.
Nagynéném megmosdatott a kútnál, mert a faluba vitt a vasboltba, ugráltam örömömben, megvettük a kályha csövét, ajtaját, és a vas tetejét. Amint kiszáradt, anya főzött nekünk paprikás krumplit.
Egy ideje már a nagynénéim vigyáztak ránk, mert kistestvérünk született a kórházban. Még szerencse, hogy nem itthon, mondta a nagynéném. A faluban egy asszony a kukoricaföld végében szülte meg az ikreit, egy arra járó nő vetette le a szoknyáját és abba csavarta őket, amíg a mentő oda nem ért.
Már itthon vannak, de anya csak a kistestvérünket dajkálja, szoptatja, de valami baja lehet, csak sírdogál, nyöszörög.
Nagyon forró a nyár volt, csak egy kis bugyit hordtunk a húgommal, a kútnál szerettünk játszani, de anyánk elparancsolt onnan, félt, hogy beleesünk, vagy megcsípnek a méhek, sok járt oda inni. Anyánk szinte soha nem volt velünk, csak a beteg nyöszörgő öcsénket pesztrálta. Orvoshoz vitte messzire, vonattal. Mi a húgommal többnyire a nagynénénknél ugrabugráltunk. Szerettünk ott, mert sokat játszott velünk.
- Egyszer megkérdeztem anyát, hogy a kis Janika meg fog halni? Olyan kicsi, és nem is tud enni.
Anya nagyon dühös lett, kiabált velem, hogy butaságokat hordok össze. Meg fog gyógyulni – mondta. Sírva kiszaladtam, estig be sem mentem a házba, de akkorra már nagyon éhes voltam. Sajnáltam anyát, mert olyan szomorú volt, és fáradt, sokat mosott a kútnál.
Már kint is játszottam az utcán, a gyerekekkel, de nem megyek többet, mondtam otthon, mert folyton csúfolnak, a beszédem miatt, pedig én azt gondoltam, hogy ők beszélnek furcsán.
- Ötté könyeret möggyel? Ögyé könyeret möggyel! Folyton ezt kiabálták utánam.
Megyek az óvodába, mondták a nagynénéim, ha már nem lesz nyár. Alig várom, ott majd megtanulom a jó beszédet, gondoltam, ahogy errefelé beszélnek.
Meghalt a kisöcsém. Anya nem hitt nekem, pedig én tudtam, ha nem eszik, akkor meghal. Láttam egyszer a tanyán, hogy egy beteg kiscsibe is így járt, nem evett a többiekkel, csak pislogott és feküdt, és aztán lecsukta a szemét, és meghalt.
Anya elment érte a kórházba vonattal, és a vonaton csukta le a szemét. Szegény anyánk sírva hozta hazáig, sírt mindenki.
Szeptember elsején mentem az óvodába, szép ruhát, új cipőt adtak rám, és befonták a hajamat. Vártam ezt a napot, de amikor beléptem, megijedtem a sok gyerek láttán, és bőgtem. Nem szerettem az óvodát, mert az arcunkat is szappannal mosták meg, és nagyon csípte a szemem. Mosakodáskor, mindig elbújtam a deszka vécék mögé az udvaron, de kiráncigáltak, és megfenyegettek, hogy büntetésből ledobnak a pincébe. Soha nem dobtak le, de én akkor is utáltam óvodát és a mosakodást. Szerettem volna a tanyán játszani az állataimmal, vagy anyával sarat taposni otthon, mert újra vályogot taposott, csinált egy kemencét a nagyszobába, muszáj, jön a tél, mondta. Szerencsénk volt, hogy lett kemencénk, mert 1951 tele nagyon zord volt, sokszor hetekig nem jártam óvodába.

Jéga Szabó Ibolya