Vörös rózsák

Öt szál vörös rózsát kapott búcsúzó szerelmétől öt évig tartó szerelmük emlékére.
Vázába igazította a csodás virágokat és feltette kedvenc lemezüket, hogy meghallgassa – immár egyedül –
Csongrádi Kata előadásában a Millió, millió rózsaszál c. dalt. Fájdalmasan szállt a dal, Mónika arcán peregtek a könnyek.  Az emlékezés képekben vetítette elő szerelmük történetét.
   Mónika látásból ismerte Lacit, akiben álmai hercegét látta. Tudta, hogy jó pár évvel idősebb nála, főiskolán
tanul a fővárosban és valószínűleg barátnője is van. Csak ritkán látta őt, amint az utcán kerékpáron elsuhant mellette. Ilyenkor mindig megdobbant a szíve. Nagyon vágyott rá, hogy megismerje, hogy legalább egyszer táncoljon vele. A falusi búcsú alkalmával rendezett táncmulatság éppen jó alkalmat adott erre.
   Mónikát sok fiú felkérte táncolni, mert szórakoztató, cserfes lány hírében állt, noha szigorú nevelést kapott, szülei féltették.  A báli mulatságra is elmentek vele, rokonokkal iszogattak az asztalnál, miközben a fiatalok táncában gyönyörködtek és hallgatták az akkori kedvelt sláger-zenét.
   Mónika folyamatosan nézte amint Laci a barátok társaságában a lányokat figyelte. Észre is vette az ismeretlen csitri érdeklődését, megtudakolta nevét, szüleit majd felkérte táncolni.
-  Miért néz engem, mikor másokkal táncol? – kérdezte.

-  Egyszerű – felelte Mónika – mert tetszik nekem és azt akartam, hogy felkérjen táncolni.  Most már teljesült is a kívánságom. Tudok magáról sok mindent, de én még csak tizenöt éves vagyok és féltett kislány, akinek sokat kell tanulnia, hogy majd egyszer egyetemen tanulhasson, mint maga.

- Érdekes lány maga, ilyen naivan még nem hallottam szerelmi vallomást – és ez hízeleg a hiúságomnak.

-  Nem lesz folytatás, ne is gondoljon rám többé – nevetett Mónika. Csak ennyit akartam elérni, nem többet.

Mégis lett folytatás. Laci visszautazása előtt meglátogatta Mónikát lakásukon, hogy szüleivel is megismerkedjék és megkérje, hogy néha levelet írhasson. Ígéretet kapott erre. Hamarosan behívták katonának.
Az ország másik végére került, így személyesen nem találkoztak sokáig, de a levelek jöttek, mentek, lepréselt piros virággal, fotóval.
Levélben is lehet szakítani, velük is ez történt. Laci talált magának új barátnőt és Mónikát elhanyagolta.  Kicsit szomorkodott, de a tanulás és a házi munkák lefoglalták. Ám a sors úgy rendelte, hogy újra egymásra találjanak.
 - A Duna elöntötte az egész árteret és a környező falvakat. A sárból tapasztott parasztházak összedőltek, köztük Laciéké is. Apja már rég nem élt, testvére nem volt. Anyja dolgos, mogorva parasztasszonyként szigorúan fogta egyetlen fiát. A házat újjá kellett építeni, így a katonaságtól leszerelték, sőt segítséget is kapott a seregtől, fuvart, anyagot, segítő munkáskezeket.
Éppen teherautóval szállították az építőanyagot, amikor Mónikát a dinnyeárusnál megpillantotta. Kiszállt az autóból, vásároltak egy nagy piros bélű görögdinnyét és ennek falatozása közben kibékültek. Ezután már gyakran találkozhattak, leginkább hétvégén, amikor szünetelt a házépítés és az iskola, mert Mónika éppen akkor készült az érettségire.  Ebben az évben, megismerkedésük harmadik évfordulóján csókolták meg egymást először. Szerelmük csak ennyire teljesedett be, mert Mónika nem engedett a fiú könyörgésének:
- Legyél az enyém szerelmem! – nem tudok olyan sokat várni, míg feleségül vehetlek – kérlelte Mónikát, de hasztalan.

Laci anyja elhívatta a lány nevelőapját és kerek-perec kijelentette, hogy sohasem egyezik bele ebbe a házasságba, mert az ő fiának olyan feleség kell, aki tehenet fej, káposztát savanyít és dolgozik a földön, ha kell.
Mónika nem parasztlány, hanem úri kisasszony, ha fia ragaszkodik hozzá, kitagadja.
Komolyan gondolta ezt, mert gyakran megtörtént, hogy fia fejéhez vagdosta a tányérokat, amikor ő Mónikától hazatért. Ennek ellenére ők tervezték a házasságot és az első -/és utolsó/ -  karácsony estén, amit együtt töltöttek, finom vörösbor mellett megtartották az eljegyzést. Mónika lemondott az egyetemi tanulás lehetőségéről, noha színjeles bizonyítványának köszönhetően felvételi vizsga nélkül felvették az ELTE bölcsészkarára.
   Ekkor közbeszólt a történelem. Budapesten kitört a véres forradalom, majd vidékre is átterjedt. Laci is bekapcsolódott a politikába, tagja lett az alakuló Kisgazda pártnak. A forradalmat leverték és elterjedt a hír, hogy a résztvevő fiatalokat begyűjtik az oroszok és elviszik fogolytáborba. Laci megijedt ettől a hírtől. Arra kérte Mónikát, hagyják el együtt az országot és külföldön összeházasodhatnak – anyjától is megszabadulva ily módon. Mónika nem ment el vele. Nem vette komolyan, hogy itt hagyja őt, de amikor vasárnap nem jött el hozzájuk, már tudta, hogy vége – és Laci helyett csak egy csokor rózsa érkezett – benne egy csodálatos szerelmes vers búcsúzóul.


Tavalyi szerelem
Emléke visszacsillog,
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó,
s megromlott, mint a méz.

Mónika sokáig zokogott és őrizgette a levelet, lepréselte a rózsák szirmait. Egy év múlva jelentkezett újra az egyetemre, felvették. Az első szerelmét soha nem feledte el. A vörös rózsák, a vörös bor, a vörösen izzó forradalmi láng, a sok vér és a szerelem egybeforrt emlékeiben.