Pessoa-komód 5

kávéillat térképét követtem s csupán a konyháig jutottam
mégis hallom a belső vitorlák suhogását
és látom amit végtelennek mondanak
eszembe jut legelső elsüllyedt papírhajóm
(és utána mind) de nélkülük is állandóan úton vagyok magamban
és útközben készülődök visszatérni úgy hogy az ugyanoda
már nem azonos önmagával
félnem kellene minden változástól de áhítom a változást
az ismeretlen utáni vágytól hajtva föltöröm rejtett gondolataimat
mozdulataimról leszerelem a gyakorlatiasságot
tekintetemből kioperálom a szépség hazugságát
s mikor majd expedíciókat indítok fölfedezni engem
egyetlen utazásom sem lesz tervszerű
de céltalanságom térképét pontosan megrajzolom

*

hallom
a párkányon kopog az eső és látom valaki megáll
a Trafik előtt innen nem látszik a ZÁRVA tábla
de én TUDOM azt amit az idegen LÁT
egyetlen mindkettőnktől független tény
kapcsol össze bennünket
mégsem leszünk ismerősök
mert a tények és a valóság távoli rokonok
és azon a rettentően zavaros családfán
apró levelek az egyéni sorsok
melyek egy eltitkolt őszön mégis lehullanak
esik esik esik kopog
egy óriás írógépen valaki verset ír

*

mindig lenyűgöz az órások megélhetési türelme
apró kuckójukban szemükön nagyítóval
olyanok mintha csillagászok piszkálnák a galaktikákat
az utcánkban lévő műhelyt bezárták
meghalt a mester de ha arra járok
még mindig hallom a beteg órák
aritmiás ketyegését pedig nem emlékezem
sétáim itatósa szívta föl a látványt és a hangokat
nekem is van faliórám az ablak mellett
s mikor szellőztetek és az üvegen
tükröződő mutatók visszafelé járnak
de a ketyegés változatlan arra gondolok
az óra összezavarodik-e ettől
ilyenkor furcsa érzés kerít hatalmába
és aznap nem borotválkozom