Virágok virága

A közeli napokban folyamatosan érzek valami fura késztetést, hogy írjam meg a betegségeim és gyógyulásaim történetét. No, nem mindet, csak azt a néhányat gondolom, amelyik kötődik valamiképp a nők napjához. Mert nem mindenkivel történik meg, hogy nők napján kórházban köszöntik, hogy nők napján műtik, hogy orosz katona hoz neki virágot ismeretlenül.

 Kezdetnek talán elég annyi, meglehetősen gyakran voltam beteg, környezetem már meg is szokta, annyira, hogy egyik kedves barátnőm meglátogatva, új hálóingben talált az ágyamban. Amire a legnagyobb természetességgel közölte, okos, elvégre ezt tudom a leginkább kihasználni.

Mindjárt negyven éve, véletlenül nagyon beteg lettem. Pontosabban voltam korábban is, csak most romlott a helyzet. Egy konzílium úgy döntött, Kalocsán, Dr. Horváth Mihály alkalmas arra, hogy elvégezze a műtétet.
Még Szentesről ismertem Miskát, egy korábbi betegségemnél asszisztált elviselni a lehetetlent igen együttérzőn. Nagyon bíztam benne. Nem is a műtéttől féltem, hanem attól, ami utána következik. Hát, történt egy és más.
Akkora hóban utaztunk és érkeztünk, hogy végig az úton két méter magas hó fal bizonyította, ha a tél úgy akarja, megmutatja szépségét is, erejét is.
Úgy tépte le a fák ágait, mintha vékony gallyakat helyezne át a túlsó oldalra, úgy hántotta le a fák kérgét, mintha éles késsel krumplit hámozna, és úgy döntötte ki gyökerestől a vastag törzsű fákat, hogy három is került egymás mellé a letakarított útra. Jól megdolgoztatta vele a hómunkásokat, átformázva növényt és tájat. S félelmet keltőn tevékenykedett folyamatosan. Féltem. Aggódtam az én emberemért, hogy vissza már egyedül teszi meg az utat, amely hosszú, s ahogyan a tél viselkedik, félelmetes.
Meg is fordítottuk őt azonnal, hogy még világosban érje el otthonunkat, s Miskával közös megegyezéssel azt hazudtuk neki, egy nappal később lesz a műtét a tervezettnél. Pedig korábban történt.

A műtétről annyit, hogy sikerült. A hozzá társult élményeimről annyit, hogy elmondhatatlan. Még meg sem tudtam mozdulni, amikor bejött a sebészem. Némán kérdeztem: Mit tett velem?
- Fogja fel úgy Éva, hogy átment Magán egy úthenger.
- Ha csak egy ment volna!
Éjjel hallottam, hogy valaki beszél hozzám:
- Voda, voda, voda!
Előjöttek iskolás éveim elfeledett szavai, s rájöttem, hogy valaki nagyon szomjas a közelemben. Nem tudom, hogyan sikerült, de kimásztam az ágyamból, és meztelen lábbal elmenten az övéhez. Nem látszott belőle más, csak egy hatalmas has. Olyan szülés előtti has. Nyújtottam felé a poharamat, amit közben megtöltöttem vízzel, de mutatta a hasát, a gipszelt lábát, és egy kulacsot. Megbeszéltük oroszul, hogy ez most nyet, éta nye bugyet haraso. Elvonszoltam hát magam ismét a csap felé. Meg a kulacsot. Ekkor nyitott rám villanyt a nővér, és amikor meglátott, elkezdett sikoltozni. Utána segítséggel beemeltek az ágyamba, de én csak akkor pihentem meg, mikor a kulacs megtelt vízzel.
A következő napom a semmi ismeretében telt el, de egyik reggel jött egy orosz katona egy fehér ruha kíséretében, aki egy zöld takarót tett mellém. A zöld takaróban valaki nyögdécselt, majd kibukkant felém egy ráncos, tolakodástól megviselt arcocska, s a fiú, az én katonám azt mondta: Aljosenka. Sírtam. Kérdeztem, meg szabad-e ölelnem. Nekem is van otthon egy Ivette babám, az unokám, de olyan messze van. Becsomagolták, a karomba adták. Aljosenka, mondtam. Aljosenka. Légy nagyon boldog! S akkor előkerült a virág. A zöld takaróba volt elrejtve. Aljosenkától kaptam nőnapra. Mert megitattam az anyját akkor éjjel.
Én már megtanultam, s tudom azóta is, nem torzsalkodni kell, veszekedni, ártani, csak segíteni, szeretni. Mert addig szép az élet, amíg van kit a karunkba zárni.
Többé persze nem láttam azt az apró csodát, aki azóta biztosan maga is apa már.