Létezel?

Ugye valóság az, hogy létezel? Ugye nem csak csapongó érzelmeim szülnek téged naponta újra, meg újra? Ne hagyj cserben, kérlek, és főleg ne haragudj, amiért állandóan faggatlak felőled! Tudod, szükségem van ezekre az önmegnyugtatás végett. A bizonytalanságom végett. Sajnos örökké kétségeim vannak Veled kapcsolatban, mert láthatatlan vagy, mert nem vagy egyéb, mint egy érzés. Hol erős, hol bizonytalan érzés.
Neveltetésünk úgy tett tönkre mindent, hogy elvesztettük a Hozzád vezető utat, miközben senki nem várt az út végén. Ennek tudatában el se indultam. Nem voltál elég korszerű. Ha hangoztattam, hogy hiszem létezésed, műveletlenség, és maradiság vádja illetett. Közben benn, mélyen a lelkemben éreztelek. Élt bennem a tudat, hogy létezik valaki, aki velem, bennem lakozik, miként én is benne, és ez az egész nem más, mint egy hatalmas biztonság. S amikor ezt elintézem magammal, és el is hiszem magamnak, megnyugszom.
Aztán kis idő elteltével kezdődik elölről a kétkedés. Sokszor vallatlak, lehet, hogy már unod is, de nekem szükségem van arra a bizonyosságra, amely belőled árad, s amely elől úgy suhansz el, hogy el ne érjelek.
Nehezen viselem, és tudnod kell, - és tudod is, ha vagy, - hogy újra és újra eluralkodik rajtam ez a kellemetlenkedő érzés. Lehúz és kimerít. Miközben tudom, érzem, hogy nem úgy ugyan, ahogyan tanították nekünk valaha, azaz nem lehetsz hozzám hasonló, holott mások azt bizonygatják, hogy a saját képedre teremtettél volna. Eh! Nem lehetsz emberi, mert azt még elgondolni is rossz, ha itt körülnézek. De azért nagyon jó lenne, ha legalább a hajam megcibálnád néha, hogy „itt vagyok, légy nyugodt”
Értem én, hogy nem törődhetsz minden teremtményed minden pillanatával. Meg nem is az a dolgod, hogy egyenként bíbelődj velünk.
De kitől kérdezzek, ha nem tőled, magadtól?  Kell, hogy választ kapjak a kérdéseimre, s nincs senki, aki hitelesebb Nálad. Tudnod kell rólam, és tudom, hogy tudod is, engem a papok súlyosan zavarnak! S ha bármely vallás bármely prédikátora szólni kezd, pattanás nő a hátamon. Rengeteg. Mert nem hiteles számomra egy se! Olyan pátoszos, olyan művi, hogy nem kell nekem. Szabályosan ingerel, aki hívatás szerűen beszél rólad. Már az is megfordult a fejemben, lehet, hogy elkeveredtem, és valahol máshol kéne téged keresnem. Más vallásokban. Valahol keleten.
Mégis érezlek. Magamban visellek, Veled veszem körül magam. Kibélelem veled magam. Mert benne vagy a nem létező fuvallatban, a váratlan simításban. A sosem volt ölelésben, a megfáradt érintésben. A csendben, a magányban, a napsugárban, az esthomályban. Te láthatatlan! Mindenhol vagy, és sehol nem látlak. Mégis Hozzád szól a hála és a dicséret, mert enyhül a fájdalom, és elhagy a keserűség, és lohad a harag és a dac, és helyette beköltözik lelkembe a türelem.
Hiszen tudom én, hogy nagy műveltségű fizikusok, matematikusok, természettudománnyal foglalkozók, sebészek vallják, hogy te vagy az egyetlen tervező, megvalósító és irányító a nagy egészben, mely elkezdődött az első nagy bumm-mal. S ugyanott, ugyanolyan gyorsasággal ugyanúgy forog a mi földünk az idő óta, csak lehűlt közben. De maradt ugyanolyan távolságra a naptól, és a holdtól, és minden más bolygótól, és minden bolygó egymástól, semmit sem változtatva azon a távolságon, mely eleve elrendeltetett, hogy sem távolabb, sem közelebb ne kerüljenek, mert így biztonságos. Létünk, létem maga is csoda, mint minden teremtményed, mely évmilliók óta ismétlődik minden nemzedékben, csak közben felhalmozódott annyi tudás körülöttünk, hogy már meg is meri kérdőjelezni az ember a te létezésed.
Az emberiség fejlődésének lépcsőjén tehát Neked köszönhetem ismereteimet is, melyekre szert tettem. Miként neked köszönhetem azokat az új érzéseket, melyek nélküled nem érintettek volna meg, de meg sem születtek volna.
 Neked köszönhetem első vajúdásom, és a következők szép, szörnyű élményét, kínját, de általad született meg az, az új, különleges érzés, melyet nem ismertem korábban: az aggódó szeretet, a szerelem nélküli rajongás, a gondoskodás és felelősség minősége, a soha el nem múló szeretet gazdagsága. Általad tudom, hogy a szív bővül, és tágul, nyúlik, gumihoz hasonlóan, és mindenki elfér benne, mindenkit magába vonz, óv, védelmez, dajkál. Aggódik és hallgat. Mint jó anya. Mert nem anya, aki nem minősít, nem csiszol, nem gátol, még akkor is, ha sír a lelke. És az sem jó anya, aki nem tudja elengedni a gyermek kezét felnőve, mert egyszer magára marad az a gyermek, s más kezét fogja, másba kapaszkodik, más hangját hallja, várja, s meg kell élnie az ő életét.
Általad tudom, hogy a szeretet egyfajta melengető érzés, mindent elrejt, betakar, mint egy hatalmas lepel, és nem bizonygat, és nem vádol. A szeretet elnéző és gyengéd, és határozott, és biztonságos.
Anélkül, hogy érezném, tudom, hogy benne vagy minden gondolatomban, és mozdulatomban, minként minden cselekedetemben, mert te vagy a fék, miként te vagy a gát is, te vagy, akiért nem követjük el vétkeinket, akiért nem okozunk szándékosan keserűséget és bánatot másoknak, akiért ott segítünk, ahol módunkban van. Mert éretted élő a tisztesség és a jóakarat anélkül, hogy tudnánk. Mert beépültek életünkbe a fékek és a gátak, mert visszatartó erő a te létezésed, és előre lendít ha kell, miként meg is tart. Őrizz meg engem magamnak magadban!