A tudás fája

Korán sötétedett, már csak néhány napot kellett aludnunk a várva várt karácsonyestig, és mi mind a hárman bárányhimlősek voltunk.  Még az orrunkat sem dughattuk ki a szabadba. Ez bizony megviselt bennünket, de a szüleinket még jobban. Egyetlen fűtött szobába voltunk bezsúfolódva mindannyian, a kemencésbe, az volt most a konyha, az ebédlő, és a hálószoba is. Hétvégeken a fürdőszoba is, de most nem mosakodtunk, mert a hólyagokat nem érhette víz. Esténként, amíg anyánk dolgozott apánkkal az állami gazdasági borjú nevelőbe, Kató néni, a szomszédasszony őrzött bennünket. Ritkán vigyázott ránk, de most, hogy betegek voltunk, valójában csak az öcsénk feküdt magas lázzal, anyánk megkérte.
A kezünket kellett csak figyelnie, mert vakaróztunk, és az elvakart hólyag helyén heg maradt, ami ha fenekünkön van az nem nagy baj, de nekünk még az arcunkon és a nyakunkon is sok volt a viszkető hólyag. Egy mesekönyvet tartott a kezében és olvasott, mi mind a hárman áhítattal, tőlünk igencsak idegen nyugodtsággal hallgattuk. Nekünk nem szoktak mesét olvasni, még betegen sem, csak én olvastam magamban néha, többnyire a rekamié mögé bújva, hogy a testvéreim békén hagyjanak. Az után, hogy teljen az idő, imádkozni tanított bennünket, zsidó lévén, zsidó imát tanított. Mi akkor ezt nem tudtuk, az ima tetszett, megtanultuk. Anyánk mondta el később, és mi csodálkozva láttuk, hogy ugyanolyan ember, mint mi. Azt gondoltam, hogy a zsidók mások, azért üldözték őket a németek a háborúban.
Úgy hívtuk őket, hogy Pap bácsi és Pap néni, de később a nénit, csak Kató néninek. Nem voltak házasok, de mi erről nem tudtunk, amúgy nem is foglalkoztatott volna bennünket. Minket csak a sok finom gyümölcs, és süti izgatott, amit Kató néni áthordott nekünk, ezért a szokásáért mi imádtuk őt. A kertjük gondozottabb volt a környékbeli kerteknél, tele gyümölcsfával, és szépen sorakozó veteményes ágyásokkal. Oda nem léphettünk be, pedig vágyakoztunk nagyon rá.
Úgy hat éves lehettem, amikor a szomszéd fiúval kitaláltuk, hogy a padláson keresztül lopunk a gyönyörű kívánatosan csüngő sárgabarackból, ráhajlottak a tetőre a fa ágai. Fel is mentünk, és nagy nehezen lehúztunk néhány cserepet, de lejjebb volt a barack. kitaláltam, kimászok a tetőre, és úgy elérem, gondolva, hogy ha a macska is tud járni rajta, akkor én is, hát nem. Hasra estem és lecsúsztam, egy magasan felrakott rőzsekupacra zuhantam, ez mentett meg a nagyobb bajtól. Így az ijedtségen a lehorzsolt vérző hasamon kívül nem esett nagyobb kár bennem. Pap bácsi szedett egy kiskosár barackot és a kezembe nyomta, azzal az ígérettel, hogy soha többé nem megyek fel a padlásra, amit ugyan nem sikerült betartanom, de akkor ijedtemben buzgón megígértem.
Szóval, ők voltak a mi családunk segítői, ha valami elfogyott otthon, anyánk engem szalasztott kölcsön kérni, mert szerettem átmenni hozzájuk, igaz kölcsönért nem igazán.
Harmadikban, majdnem megbuktattak nyelvtanból, anyánk megkérte a Kató nénit, hogy segítsen nekem egy kicsit a tanulásban. Kató néni művelt, tanult asszony volt, Bécsben végezte el a kertészeti főiskolát. Tudott németül, és mindenhez értett. Anyánk nagyon tisztelte, és sokszor kikérte a tanácsát. Attól a naptól kezdve minden áldott napon átvonultam a táskámmal a szomszédba és ott tanultam. Innen indult el az én életem nagy változása. A jegyeim látványos javulást mutattak, az év végére a jó tanulók közé kerültem. Boldog voltam, már csak azért is, mert valakinek fontos lettem, tanítottak, volt mit pótolni.
Egy más világ nyílt ki előttem, teljesen más volt, mint a szüleim által megszokott egyszerű paraszti lét és gondolkodás. Persze ez nem jelentette azt, hogy én elítéltem a szüleim, nagyszüleim életét, látva, hogy Kató néni milyen tisztelettel beszél, sőt magázva anyámmal, akit mindig Juliskának szólított. Az első dolog, amit megtanultam tőle, nem szóval tanított erre, a másik ember tisztelete volt.
Otthon a tanulás nem a fontos dolgok közé tartozott, a füzeteimet a kicsik összegyűrték, befirkálták, és magam sem becsültem a tanszereimet, könyveimet. Kató néninél látva, hogy mindenre vigyáznak, mindennek helye van, mindennek ideje, kezdtem rendszerető lenni. Már nem csak tanulni és olvasni jártam át, hanem csak úgy, szerettem ott. Jó érzéssel töltött el, hogy itt én vagyok a gyerek, akire figyelnek, akit tanítanak, mert otthon bizony én voltam az a nagygyerek, akinek mindig több esze lehetett volna.
Szerettem hallgatni a régi, háború előtti életéről szóló történeteket, kitárult előttem egy olyan világ, amiről, akkor még fogalmam sem volt, a tisztes jómódban élő zsidó család élete. Mindenre megtanított, viselkedni, a higiénia alapjaira, az ízlésre, hogy bármilyen szegényes is a ruhám, akkor is tisztán kell hordani, és ha szakadt megfoltozni.  Kitartásra tanított, ha nem megy valami, addig csináld, amíg sikerül megoldanod, befejezned. Segíts anyádnak, reggeltől estig dolgozik, biztosan örülni fog neki. Amíg élsz, figyelj, tanulj meg mindent, mennél többet tudsz, annál többet fogsz érni.  Vágj bele mindenbe bátran, mert aki mer, az nyer.
A vad, neveletlen parasztlánykából, illedelmes úri lánykát próbált nevelni. Mindez számára némileg pótolta az anyaság kiélésének nagy hiányát. Akkor még nem tudtam értékelni a fáradozását, csak jólesett a törődése.
Téli estéken a duruzsoló cserépkályha melegében hárman ültünk a nagyszobában, én tanultam az asztalnál, Kató néni és Pap bácsi olvastak a fotelban. Néha zoknit stoppoltunk, vasaltunk, és sokat tréfálkoztunk. Béke és nyugalom volt, így emlékszem vissza rájuk ma is.
Amikor, már túl voltunk a tanulás alapjain, könyveket adott a kezembe, olyanokat, amelyek kellően megszerettetik a gyerekkel az olvasást. Mesékkel kezdtünk, a keleti mesékkel, ezek elvarázsoltak. Az olvasás rabjává váltam, mindent és mindenhol olvastam. Otthon elbújtam, a rekamié mögé, a kerti vécébe, a hatalmas orgonabokor aljába, hogy nyugalmam legyen.
Az ötvenes évek szegénysége mindenkit sújtott, titokban vágtunk disznót a kötelező beszolgáltatás miatt.  Pap bácsi volt az éjszakai böllér, és olyan ügyesen szúrta le, szegénykét, hogy nyikkanni sem bírt, ennek nagyon örültem, mert nem szíveltem a disznóölést, de a kolbászt azért szívesen ettem.
 Ha azt kérnék tőlem, hogy mondjam meg, milyen szín jellemezné legjobban az ötvenes éveket, gondolkodás nélkül rávágnám, a szürke. Poros utcák, málladozó vakolat, a petróleumlámpák, a szemét égetés, az udvari vécék kimerésének átható büdös szaga. Mosóteknő a kútnál, a sok vödör víz felhúzása, öblítéshez, öntözéshez. Szegényes ruháink, a kivágott orrú tornacipő. A szabadság, oda mentünk játszani, ahova akartunk, és azt játszottunk, amit akartunk. Az önállóság, játékainkat magunk készítettük. Nem féltettek bennünket, nem volt autó, ami elüthetett volna, nem volt gyermekrablás, nem volt bűnözés, nem zártuk az ajtóinkat. Voltak dolgok, de az nem a gyerekek gondja volt, a politikáról suttogva, nem előttünk beszéltek az emberek.
A házak szinte kivétel nélkül öregek voltak, a többségüket mórtéglából építették még az előző század végén. A mi fagerendánkba is bevésték az 1889 évszámot. Nyitott kéménye volt a ház közepén. Svábok lakták valamikor a fél falut, kitelepítették őket, és az öreg házakat az Alföldről idejövőknek tíz éves törlesztés terhével eladta az állam. Szegény svábok sírtak a kitelepítéskor, legalább is így mesélték, mert még nem tudták, hogy ők a szerencsések.
Mire hatodikba mentem, már egy kis könyvtárnyi könyvet olvastam el. Kató néni könyveinek a negyedét. Számomra hatalmas könyvtára volt, úgy öt vagy hatszáz könyv lehetett a polcokon, de mire befejeztem az általános iskolát, nem marad olvasatlan könyv náluk egy sem.
Ez a ház volt az én tudásfám, nélküle az életem más útra terelődik. A kitárult világ tovább űzött, könyvtárakba, iskolákba. A kíváncsiság képessé tett a könnyed megismerésre. Kató néni vitt kezemet fogva a tudás fája alá, amiért én örök hálával tartozom neki. A teremtő hosszú életet adott számára, kilencvenhat évig megőrizte az egészségét, és a szellemi frissességét.


Jéga Szabó Ibolya