A sors

   

Sündörgő patakok fodrozzák
Az erdő szemérmetlen testét
Ezernyi csillag gyújtja önmagát
Míg Hold arcán az ezüst-festék

Ragyog – a csobogás mégis fel-
Fel szökik az éteri magasba
A táj mint önmaga ellensége
Ruhátlanul szökik a tavaszba

Elhuny a gyertya – minden csillag is
A hajnal vakító palástban üzen
Rákúszik az ébredő tájra
Majd csont-ágai közt megpihen




2014. ápr. 2.


Sánta Zsolt