Amália

Amália még mindig vonzóan szép nő volt, kedves, mosolygós arcú, korából tíz évet is letagadhatott volna. De miért tette volna! Nem látta értelmét.
Az élet teljesen kiszámíthatatlan, és egy csapásra megváltoztatott  számára  mindent. Boldogságra vágyott, de a bajt nem űzhette el. Talán nem, neki nem sikerült.
Hiába nőtt fel harmonikusnak hitt nagycsaládban, hiába volt kedves, szeretetreméltó, mindig magányosnak érezte magát.
Anyja fiútestvérei útját egyengette, különösen az első szülöttét, a többiekre nem fordított sok időt. A maga félresikerült ábrándjait akarta megvalósítani bennük. Nekik járt az állandó figyelem, az új ruha, a lányokhoz való viszonyulás minden tanácsa, fortélya.
Amália csak néhány évvel volt fiatalabb náluk, de mintha nem is létezett volna. Csendes, befelé forduló volt, észre se vették. Ha mégis ráterelődött anyja figyelme, az életre való felkészítése kimerült néhány félelmet keltő tanácsban, félni, óvakodni kell a fiúktól, mert azok mind egyet akarnak, azt.  Az amúgy is túlérzékeny Amália teljesen összezavarodott. Önbizalmát még jobban lerombolta anyja bíráló, megalázó megjegyzéseivel. Legkedvesebb szava hozzá az volt, hogy  cérnaszál, sovány, gúnyolta esetlenségét, s járását a falu félbolond lányáéhoz hasonlította. Most már tudja Amália, hogy anyja mekkora hibát követett el vele szemben, hogy nem tanította meg mindarra, amit egy lánynak tudnia kell, és összetörte önbizalmát.
 Pedig valójában csinos lány volt, égkék, álmodozó szemei csak úgy   ragyogtak, szőke hajfürtjei bodrosan keretezték szép vonalú arcát. De anyja nem látta ezt benne, vagy éppen féltette volna? Máig se érti Amália.
Emlékszik, milyen furcsa volt számára az, amikor barátnői csillogó szemmel beszéltek a fiúkról, nem értette, miért nem félnek tőlük, a rossz forrásától, ahogyan anyjától ő azt hallotta. Bárhová mentek, Amália igyekezett észrevétlennek maradnia, összehúzta magát, talán meg is görnyesztette testét, hogy kerülje a kíváncsi férfitekinteteket. Hiszen érezte gyakran a rábámuló szemeket, s ettől rettegett, félrenézett, lesütötte a szemét.
 Ahogy serdült egyre sugárzóbbá vált, de ő nem tudta ezt.  A természet rendjének azonban nem parancsolhatott. Néha furcsa érzelmek, vonzalmak sajdították szívét egy-egy rajongó fiú iránt, de hamar elfojtotta ezeket. Bűnösnek érezte ilyenkor magát, anyja szavai jutottak eszébe, félt a fiúktól. 
Aztán egy nap varázsillat kúszott felé, amely teljesen megbabonázta. Egész testében remegett, a szíve kalimpált, ha az illatfiú közelébe került! Próbálta távol tartania magát tőle, de valami láthatatlan erő húzta, taszította feléje. És ő oly kedves volt, udvarias, nem is volt félelmetes, ahogyan azt anyja állította! Szorongása lassan engedett, s az elfojtott szerelem óriási erővel tört fel benne. Titkolta érzéseit mások előtt, de ezt csak ő hitte. Hiszen azt a rajongó tekintetet, amellyel ránézett, nem lehetett nem érteni. Úgy tűnt, megtalálta a boldogságot. Aztán hosszabb időre elszakadtak egymástól, de Amália számára ő volt az egyetlen. Igaz, a naponta érkező kedves, biztató levelek is táplálták benne a tüzet. És boldognak érezte magát a távoli egyedüllétben is.
 Most már tudja, mekkora hibát követett el akkor, amikor elfordult az akkori rajongóitól!  Most, amikor már késő. Nem egyszer el is sírta magát elpazarolt ifjúságáért, eltékozolt boldogságáért.
Nagy szerelmével egybekeltek, s ő azt hitte, hogy boldog. Akkor. De lelkében valami üresség tátongott, furcsa hiányérzet gyötörte. Később megértette, hogy a benne túlcsorduló szeretetnek a felét se viszonozta férje. És ez nagyon hiányzott neki. De elfogadta, azt hitte, így kell ennek lennie. Nem volt közlékeny, nem mondta el senkinek. Csak a lelke sajgott.
Aztán jött a baj. A férje elhagyta, mert a változatos életet szerette.
 És ő úgy maradt egyedül, mint a  kifosztott, megsebzett fa. Sokáig nem vette észre a körülötte forgó csillagokat. Bár szíve csordulásig volt szeretettel, meg vágyott is rá, soha többé nem talált a boldogságra.
Az élet nem állt meg, ő meg gépiesen élte tovább, kifele mosolygott, a lelke pedig rettenetesen szenvedett a szeretetlenség, a magára maradottság miatt.  A csalódás, a belé nevelt bizalmatlanság erősebb volt nála. A jövő- menő néhány fellángoló érzés rövid ideig tartott számára.  S amikor végre nagyon megszeretett valakit, az lehetetlennek bizonyult. Reszketett, remegett érte, de soha se mondta el neki, hiszen annak családja volt, felesége, gyerekei. Plátói  szerelem volt.
Most Amália úgy érzi, hogy semmi szép nem történt az életében. Magányos, társ nélküli élet jutott neki, hiába volt tele a lelke szeretettel, nem oszthatta meg senkivel. Ölelő karból, óvó tekintetből nem lehetett része.
 Hiába volt szép és vonzó.  Magányos és örömtelen élet jutott számára.