Kapolyi György: Kályha melege

A partvédő sziklák számtalan kis tengerszemében, szúnyoglárváktól nyüzsgő, tócsák élnek. Ezek a pár maréknyi vizek, a lárvák számára a végtelen világot jelentik, a létező dolgok kezdetét és végét.
A szédítő nyüzsgés, az élni akarás katartikus izgalmában, létük kezdeti stádiuma, megvédi őket nagy érzelmi viharoktól, drámai kimenetelű szerelmi dübörgésektől, mindenféle katasztrófáktól.
Csak maga a létezés, az „élek” ténye az egyetlen, ami számít.
Mert minden élet egyetlen valós értelme és célja, a vagyok, kézzelfogható igazsága. A fennkölt célok, vélt igazságok, és jóságos megnyilvánulások özöne, ennek a valóságnak, a színezésére történik.
Mert minden múlik, és elmúlik, elfelejtődik, és értelmét veszíti, a távozással.
Az önámítás, a vacogó félelem egyetlen eszköze, ami úgy, ahogy, de néha használ.
Harsogó önreklámok, hogy én igazságos, jó ember vagyok, becsületes, és megértő, ugyanakkor ezek elképzelt tartalmú fogalmak, mert honnan a fenéből sejthetném egyáltalán, hogy ezek valójában mit is takarnak.

Éktelen marhaságokat beszélünk be magunknak, és ha már szilárdan hisszük őket, megpróbáljuk eladni másoknak is.
És sikerül, mert igaz a mondás, hogy minden szarnak, megjön a szar vevője.
És ez, a tüneményesen gyermekded idióta körtánc végtelen, mert a folyton érkező új lárváknak minden vicc új, és lelkesítő.

A számtalan kis pocsolya, záporok duzzasztotta üregeiben, őrjöngve burjánzik az életigenlők lárvahada, és süt a nap, enyhe szél borzolja a ritkás, megtépázott nádat.

Tud maga éles látni?
Ordította át, a másik kis poshadó vizű tengerszemből, egy dagadt szürke lárva.
Én? – harsogott a válasz. Én, csak úgy tudok!
Ez azért lehetséges, mert vakon hisz magába, és a vak hit, mint alapok nélküli agyrém, elpusztítja realitás érzékét, és csak a halálos ágyán fog rádöbbenni, hogy az egész lárvai létezése, botrányos tévedés volt. És ez, akkora megrázkódtatás lesz, hogy egyből beleporlad.
Ugyan ugyan! Egy ekkora pesszimizmus, eleve kóros tünet, de olyan sokan vagyunk, hogy kötelezően jelentkezik selejtes lárva.
Érdekes, - így a kérdező, ha valaki egy elfuserált selejt, az mindenkit annak lát, csak saját magát nem. De ha saját magát is ide sorolná, az jelenthetné azt, hogy nem elfuserált. Egy igazi fuser, az magáról nem tuja, hogy az.

Mert mindig ez van – dohogott egy csibor, a két piócának. Ezek a szúnyoglárvák, egyetlen ép eszűvel sem találkoztam még. Összevissza fantáziálnak, mindegyik okosabbnak hiszi magát a másiknál, aztán nagy hűhóval felnőnek, és a szúnyogfelhőiket meg lefújják kemotoxal.
Az mi a bánat? Kérdezi az egyik pióca.
Az, az valami bűzös porzó folyadék, ha eltalál, többé nem kérdezel ilyen marhaságokat.
Így a csibor.

A partvédő sziklák, sosem beszélnek. Csak őrzik a tenyérnyi tengerszemeiket, és figyelik, hogy nőnek fel a szúnyoglárvák, hogy cserél velük helyet a következő generáció, aki semmivel sem több érő, az előzőknél.

Mert mindig minden változik, csak a napfény örök, meg a hullámverés.



Kép: Kapolyi György alkotása