Mert nem képesek egy tisztességes embert odaültetni, aki az asztalra csap!
Mert aki megpróbálta, az is csak akkor, ha furnérozott volt az asztallap, és vastag terítő volt rajta.
Mert ha nincs terítő, és egy vastaglapú tölgyfaasztal van kéznél, ami üt, és még szálka is mehet a kézbe, akkor bizony meggondolandó a csapkodás !
Fene rossz vége lehet a mutatványnak, különben is, ha indulatból esik meg a csapás, akkor fáj, még csuklótörés is lehet a vége, ha látszat indulatból üt, akkor nem durran, igaz akkor nem is fáj, de hol a hitele a felindulásának?
Közel sem olyan veszélytelen ez a mutatvány, mint hinné bárki is.
Az embernek mindössze két ökle van, vigyázni kell rájuk, nem okos holmi divatos népszerűségre törő baromkodás miatt megnyomorodni.
Mert ha mégis megtörténik, azt mondják, ez aztán egy tisztességes honfi, semmi megalkuvás vagy megvesztegethetőség, ez egy tökös legény, ez kell a nemzetnek.
Aztán lerokkantosítják, a nyugdíjából még a tenyérnyi garzonját sem tudja fizetni, aki elalszik a kukák között, és hajnalban elviszi a szemetes a szeméttel.
Évek múltán szobrot állítanak neki, alacsony posztamensre, hogy emberközelben maradjon, és lépten, nyomon levizelik a kutyák.
A rohadt kölykök lefújják színes festékekkel, és szemüveget rajzolnak neki, úgy áll ott, mint a tulajdon hülye öreganyja, és nem lehet mást csinálni vele, mint kiröhögni.
A hajdani hőstettére már senki nem emlékszik, meg a kutyát sem érdekli az egész marhaság, már csak benne él a történet, ha ugyan a bronzfejében van valami, amivel emlékezni lehet.
Ezért nem érdemes az asztalt csapkodni, mert az élet munkáinkért nem fizet, mert több esze van, mint az igazság bajnokának.
Az asztalcsapkodás amúgy is egy teátrális szánalom, egy tortadobálás, amin már kínjában nevetgél a néző.
Épeszű polgár az asztalnál mindössze üldögél, eszeget,- ha valamit elé tesznek, és viselkedik, hogy máskor is odaengedjék.
Ha rendes nevelést kapott, tudja, hogy nem zabáljuk le a terítőt, és nem eszünk bele a másik tányérjába, de asztalt semmiesetre nem csapkodunk.
Ha ne adj Isten valami tűrhetetlenül ostoba dologról hallunk, lehet fejcsóválva cöcögni, de nem csapkodni. Nem tudhatjuk, hogy a mellettünk ülő nem e érintett, és akkor lesz következmény. Igaz, lehet belőle később szobor, de jönnek is a kutyák, satöbbi.
Csak óvatosan szabad felháborodni, úgy, hogy akár fordítva is értelmezhető legyen, aztán mindenki úgy érti, ahogy akarja.
Ez a hosszabb élet titka, kell a francnak a szobor, jobb ma egy élet, mint holnap egy dicsőséges halál, persze szoborral.
Amit balhé esetén beolvasztanak és kiöntenek ágyútalpnak, és immár arc nélkül azt teszi, ami ellen ágált.
A buzgómócsing, elfelejtette, hogy minden igazságnak látszik, csak nem mindegy honnan nézzük, meg kell találni a helyes szöget.
Ha meg téved, hát tévedett, ugyan az lesz, mintha nem bakizott volna, mert ha a volna ott lett volna, de nem volt ott, mert nincs ott soha.
Ezért kevés olyan hülye van, aki megveri az asztalt, és azért az egy perc elismerésért bevállalja a csuklótörést, meg amit a zajkeltésért kap.
De lehet, eltörik a két lábát is, hogy máskor ne tudjon odamenni az asztalhoz.
Hát ezért nem találnak olyan embert, aki az asztalra csap.
Kép: Kapolyi György Megoldhatatlanságok című alkotása
Mert aki megpróbálta, az is csak akkor, ha furnérozott volt az asztallap, és vastag terítő volt rajta.
Mert ha nincs terítő, és egy vastaglapú tölgyfaasztal van kéznél, ami üt, és még szálka is mehet a kézbe, akkor bizony meggondolandó a csapkodás !
Fene rossz vége lehet a mutatványnak, különben is, ha indulatból esik meg a csapás, akkor fáj, még csuklótörés is lehet a vége, ha látszat indulatból üt, akkor nem durran, igaz akkor nem is fáj, de hol a hitele a felindulásának?
Közel sem olyan veszélytelen ez a mutatvány, mint hinné bárki is.
Az embernek mindössze két ökle van, vigyázni kell rájuk, nem okos holmi divatos népszerűségre törő baromkodás miatt megnyomorodni.
Mert ha mégis megtörténik, azt mondják, ez aztán egy tisztességes honfi, semmi megalkuvás vagy megvesztegethetőség, ez egy tökös legény, ez kell a nemzetnek.
Aztán lerokkantosítják, a nyugdíjából még a tenyérnyi garzonját sem tudja fizetni, aki elalszik a kukák között, és hajnalban elviszi a szemetes a szeméttel.
Évek múltán szobrot állítanak neki, alacsony posztamensre, hogy emberközelben maradjon, és lépten, nyomon levizelik a kutyák.
A rohadt kölykök lefújják színes festékekkel, és szemüveget rajzolnak neki, úgy áll ott, mint a tulajdon hülye öreganyja, és nem lehet mást csinálni vele, mint kiröhögni.
A hajdani hőstettére már senki nem emlékszik, meg a kutyát sem érdekli az egész marhaság, már csak benne él a történet, ha ugyan a bronzfejében van valami, amivel emlékezni lehet.
Ezért nem érdemes az asztalt csapkodni, mert az élet munkáinkért nem fizet, mert több esze van, mint az igazság bajnokának.
Az asztalcsapkodás amúgy is egy teátrális szánalom, egy tortadobálás, amin már kínjában nevetgél a néző.
Épeszű polgár az asztalnál mindössze üldögél, eszeget,- ha valamit elé tesznek, és viselkedik, hogy máskor is odaengedjék.
Ha rendes nevelést kapott, tudja, hogy nem zabáljuk le a terítőt, és nem eszünk bele a másik tányérjába, de asztalt semmiesetre nem csapkodunk.
Ha ne adj Isten valami tűrhetetlenül ostoba dologról hallunk, lehet fejcsóválva cöcögni, de nem csapkodni. Nem tudhatjuk, hogy a mellettünk ülő nem e érintett, és akkor lesz következmény. Igaz, lehet belőle később szobor, de jönnek is a kutyák, satöbbi.
Csak óvatosan szabad felháborodni, úgy, hogy akár fordítva is értelmezhető legyen, aztán mindenki úgy érti, ahogy akarja.
Ez a hosszabb élet titka, kell a francnak a szobor, jobb ma egy élet, mint holnap egy dicsőséges halál, persze szoborral.
Amit balhé esetén beolvasztanak és kiöntenek ágyútalpnak, és immár arc nélkül azt teszi, ami ellen ágált.
A buzgómócsing, elfelejtette, hogy minden igazságnak látszik, csak nem mindegy honnan nézzük, meg kell találni a helyes szöget.
Ha meg téved, hát tévedett, ugyan az lesz, mintha nem bakizott volna, mert ha a volna ott lett volna, de nem volt ott, mert nincs ott soha.
Ezért kevés olyan hülye van, aki megveri az asztalt, és azért az egy perc elismerésért bevállalja a csuklótörést, meg amit a zajkeltésért kap.
De lehet, eltörik a két lábát is, hogy máskor ne tudjon odamenni az asztalhoz.
Hát ezért nem találnak olyan embert, aki az asztalra csap.
Kép: Kapolyi György Megoldhatatlanságok című alkotása
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése