Kőhalmi Levente: Létezni a való

Fáj, ahogy tovatűnik,

de soha meg nem szűnik… (létezni a való)

Ha sírsz néha, a mosoly baljós, bús árnyai játszanak fönn,

majd újra arcodon csordul konokon az a csúf könny,

mit megrónál, mit vádolnál,

mit minden bánatodért okolnál.

Szereted, mert szeretni kell!

Titkolod, mert tagadni kell!

S az egyetlen oltár előtt állva,

a végtelenbe veszve, szállva,

epekedve és színészien szenvedve,

néha a szennybe is beleveszve,

a tiéd ő, csakhogy önálló

ez a szomorú tabló, s mert fájó,

leigázod, megalázod és színleled,

de legbelül ott a tisztelet, mely nem feled,

bár nem is tesz mindennek eleget.