Fáj, ahogy
tovatűnik,
de soha meg nem
szűnik… (létezni a való)
Ha sírsz néha, a
mosoly baljós, bús árnyai játszanak fönn,
majd újra arcodon
csordul konokon az a csúf könny,
mit megrónál, mit
vádolnál,
mit minden
bánatodért okolnál.
Szereted, mert
szeretni kell!
Titkolod, mert
tagadni kell!
S az egyetlen oltár
előtt állva,
a végtelenbe veszve,
szállva,
epekedve és
színészien szenvedve,
néha a szennybe is
beleveszve,
a tiéd ő, csakhogy
önálló
ez a szomorú tabló,
s mert fájó,
leigázod, megalázod
és színleled,
de legbelül ott a
tisztelet, mely nem feled,
bár nem is tesz
mindennek eleget.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése