Eme elvadult házban
forog, fürdik,
szenved az árban
sorsát dús
kacagással sirató ember,
ki rám nézhetne, de
már nem mer.
Pillantásának súlyos
ára van.
Érezzük csak, hogy
halkan, porosan kattan,
képernyőn keresztül
rábámulunk,
majd ijedten azonnal
visszavonulunk.
Oly szívesen
hazudnánk örömünk,
ám belül oly megrázó
gyötrelmünk,
hogy szemünkben
csillan most szomorút,
s fon körénk friss
virágból koszorút.
Finom ujjak
ébresztettek egykoron vágyat,
szerelmünkben most
is ragyog e bánat,
a feléd üvöltve
kimondott alázat, gyalázat,
mert porosodik, mint
félrevetett képvázlat.
Íme hát ez elvadult
házában,
vonagló, lángoló
táncában,
sorsát zokogással
ünneplő ember,
ki nyílna már, de
épp ésszel nem mer.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése