Haász Irén: Nem leírható

A múló évek öltöztettek vágyba,
hogy újra hívj, nevess, vagy szólj reám.
Én nem készültem ilyen árvaságra,
mégsem értékeltelek igazán.
Hogy létezel, oly természetes volt!
Ikonná csak az évek érleltek,
mint élesztőgombák a nemes bort,
mint borostyánná ér a fa mézgája.
És sokasult, mint cseppből óceán,
fahéjas emlék, csillámló percek árja.
Most, Karácsonykor, úgy szorít a bánat,
úgy fáj a hangod, ősz fejed hiánya,
és a tudat, hogy már minden hiába,
nem boríthatlak szeretet-virágba,
- hogy nem leírható.