Sokszori megfontolás, áttervezés és megbeszélés után, nagy lelkesedéssel elkezdték építeni a tornyot.
A munka kommunikációs része simán ment, hiszen mindenki egy nyelvet beszélt, nem volt, hogy félreérteni a pallérok utasításait.
Nagy, súlyos ökrök vontatta kocsikon hordták a köveket, homokot és meszet, kőfaragók vésőinek éles csattogása verte fel a környék csendjét, lekeveredve a kocsisok életerős ordítozásával. Az ácsok szekercéi szorgalmasan faragták gerendákká a hatalmas farörzseket, vízhordó szamarak hada húzta a kerekeken guruló nagy hordókat. A hegyről nézve szorgalmas hangyák gyülekezetének tűnt az egész.
Éjjel-nappal folyt a munka, már látszottak a hatalmas alap egyre magasabb körvonalai. Hónapok teltek, a torony egyre nőtt, hirdetve az emberi szorgalom és találékonyság diadalát.
A kőrengetegformát öltött, kialakultak az építmény oldalán kígyózó szerpentinek, amin felcipelték a továbbépítéshez szükséges kellékeket. A robusztus alkotás már kilométerekről látszott, fenséges tömege ellentmondást nem tűrően uralni kezdte a tájat.
A torony-ahogy haladtak vele felfelé-egyre keskenyedett átmérőben, így dőlékenysége - mint lehetőség-szinte megszűnt.
Évek teltek el mire akkora lett a mű, hogy vége a felhőkbe veszett. Az építőket majd szétvetette a büszkeség.
Mindegyiknek titkos álma volt-ha elkészül a torony - felgyalogol a csúcsra, egészen közel kerül Istenhez, betekintést nyerve a mennyek országába, tán még ismerősökkel is lehet találkozni.
A szorgos munka eredményeként az épület sok száz méter magasan tündökölt, a munkások messze maguk alatt látták a felhőket ráeszmélve a valóságra, a mennyország nem a felhők felett kezdődik közvetlenül. Csak a végtelen kékséget látták, semmi mást.
Olyan magasságban volt már a torony vége, hogy aki a földről elindult, többszöri pihenővel legalább egy hétig ment a szerpentinen mire felért a munkaterületre. A nagy távolság miatt az építőanyagok felszállítása rendkívüli módon lelassult.
Az építők is egyre jobban elbizonytalanodtak. Idáig volt egy hit, miszerint a felhők felett van a mennyek országa, volt egy viszonyítási alap, ami mostanra eltűnt. Ugyan úgy serényen folyt a munka, az egymásra tekintő szemekben ott ült a bizonytalanság-de senki nem beszélt-csak reménykedett.
Egyre többekben támadt fel a gyanú - lehet nincs is mennyország. Hiszen ha bármi is lenne, már kéne, látszódjon ilyen magasságból. Sokasodtak a kételkedők, de nem beszéltek róla. Változatlan igyekezettel építettek tovább, csak már nem a hit, hanem a kételkedő szorongás hajtotta őket.
Már a harmadik generáció dolgozott a tornyon-volt közöttük, aki már ott született-olyan messze volt a föld, nem volt érdemes elindulni lefelé.
Néma csendben folyt a robot, kezdett céltalanná válni, csak a megszokás hajtotta őket.
Egyik nap-a nagy kékségben-olyan távoli felhőféleségeket véltek felfedezni. Nem értették, hogy lehet ez, de felélénkítette a társaságot, halvány remény támadt szívükben, talán mégis van ott a magasban valami. Ahogy haladtak, úgy vált láthatóbbá a sűrű páratömeg. Feléledt igyekezettel dolgoztak. Már elérték a felhőket, mámorosan fantáziálva hajtották egymást. Egy szép napon aztán kibukkant a párákból a torony vége.
Kővé dermedve ismerték fel a földet, ahonnan évtizedek távolában elkezdték az építést .A torony, idő multán érintette a talajt, nem volt hogy folytatni.
Döbbenten és értetlenül szétszéledtek. Nem értették többé sem az egészet, sem egymást.
Kép: Kapolyi György alkotása
Építettek a munkások, előbb hittel, aztán kételkedő szorongással, majd a megszokás késztetésével. Kezdetben a mennyet remélték, több generáció után már hihetetlennek látszott e cél. S mikor végül felélénkültek is, valójában már bontották Bábel tornyát. Ha egyszer nem jöttek rá, hogy a földön járva, élve keresendő a remélt világ!... Na de, amennyit itt tapasztaltak, bizakodásra semmi okot nem adott. Ezért a döbbenet s a megzavarodás... @-)
VálaszTörlésGábor.
TörlésEnnek a mondanivalóját, lényegét, olyan nagyszerűen összefoglaltad, hogy hozzá szólnom sincs mit.
Köszönöm, tetszett.
gyuri