Markovity Radmila: A jóslat-sorozat 5.

Imádtam a vasárnap délelőttöket. Nagymamám szép asszony volt. Mindezek után egy ősz hajszála sem lett. Fekete haját kontyba fonta, hajtűvel megerősítette. Először a hófehér alsószoknyák jöttek, az után egy elő gombos melltartónak is beillő fehér alsó ingblúz, ami még akkor is karcsú derekát kiemelte, Azután vette fel a fekete apró fehér pettyes bő szoknyát, majd a buggyos ujjú blúzt. Gyönyörű kötényt kötött maga elé, és ekkor kötötte be a fejét.  Indulhattunk a templomba. Szeretettel mosolygott rám, és soha sem mondta, legyek jó. Jó voltam, mert a templomban is őt kerestem a tömegben. Nem hozhattam rá szégyent.

  Telt, múlt az idő. Margit, a legidősebb férjhez ment. Öt gyereket hozott a világra. Szép családi életet élt a férjével, aki szabó mester volt, és nem akármilyen, hanem a legismertebb a faluban. A két legidősebb fiát is bevonta a szakmába, a másik kettő kereskedőnek tanult, a lánya gyorsan férjhez ment. Margitnak volt mit a tejbe aprítani ennyi gyerek mellett, nem igen érkezett az anyjával foglalkozni.

  Veronika, édesanyám, a háború kitörése előtt a fővárosban, Belgrádban dolgozott egy zsidó családnál, majd megismerkedett egy jóravaló emberrel. Férjhez ment. Szült egy kislányt, engem, akivel a férje elküldte falura, haza az anyjához, Kishegyesre, aminek akkor Krivaja volt a hivatalos neve, mert ő beállt az ellenállók közé. Kishegyes akkor Magyarországhoz tartozott. Úgy vélte Jovo, az apám, ott nagyobb biztonságban lesz a családja.

 Veronika, édesanyám, is megözvegyült, mert a férje elesett a háborúban. A legfiatalabb lány, Veronika és én, nagymamámmal,Vera nénivel, laktunk abban a parasztházban, ahol a családtagok száma erősen megcsökkent. Igaz, abban az időben az anyám nem sokáig élt a szüleivel, mert a közvetítő talált városban helyet, ahol dolgozott már tizenévesen.

Anyus  pár év múlva újból férjhez ment. Férje csendes, komoly, jólelkű ember volt, aki elfogadta a kislányt, akit Muncurkónak nevezett. Muncurkó, mármint én, élénk kislány lévén, ha bajfelhők gyülekeztek fejem felett, nevelőapám lábai mögé bújtam, így megmenekültem anyám haragjától. 

  Nem sokáig tartott az idillikus élet.

  _Muncurkó, gyere, - szólt egy reggel az anyám, akivel kézen fogva mentünk a hátsó udvarba, útközben deszkák, gerendák mellett haladtunk el, amit a leendő házunk építéséhez vettek. Megrántottam anyám kezét, rámutattam a deszkákra.

- Látod, anyus ezeket a deszkákat?  Ebből készül nemsokára koporsó apusnak.

- Hallgass lányom! Hogy mondhatsz ilyent apádra?

  A témát többé nem hozták fel, de Veronika mama aggodalmas arcát a nevelőapám felismerte.

- Van valami gondod? Nem szoktál ilyen komoran magad elé nézni.

- Nincs nekem semmi bajom sem. Ugyan mi bajom lehetne? Mit tudom én? Azt hiszem, fáradt vagyok. 

- Feküdj le.

- Nem érek rá.

- A munka megvár holnap is, ne félj, nem szalad el tőled. Pihenj le, próbálj aludni. Nekem úgy is van még dolgom a községházán. Nem tudom, mikor érek haza.

  Ebéd után elment, és este fáradtan tért otthonába.

- Gyere vacsorázzunk. Én kipihentem magam, - szólalt meg az anyám.

- Most már vigyázz magadra jobban. Hat hónapos terhes vagy. Ne akarj mindent egy nap alatt elvégezni.

Gyorsan ágyba bújtak mindhárman.

Muncurkó, mármint én, aludtam, mint a tej, de a házaspár arra ébredt, a szemközti Ifjúsági Otthonban randalíroznak a fiatalok. Üvöltöznek, ablaktörés verte fel az késő esti csendet.

  István felöltözött, és kiment megnézni mi történik. Különben is azzal lett megbízva, figyeljen oda, ne legyen baj az otthonban. Szűkszavú ember lévén, odament az első fiatalemberhez, és csak annyit mondott.

- Fiúk, ha részegek vagytok, menjetek haza, mert a kárt holnap valakinek meg kell téríteni. Úgy vélte, a „Mór megtette a kötelességét, a Mór mehet.” Hátat fordított a fiatalembernek, aki hátulról ráugrott a magas Istvánra, és a nyakába vágta a kétélű kést. Kirántotta a súlyosan sebesült ember a nyakából a tőrt, átment az úton, bekopogott feleségének.

- Orvost - mondta,- és ez volt az utolsó szava. 

Az orvosig sem értek, összeesett. Mire felesége visszaért az orvossal, már halott volt.

  Megszületett a kisfiú, és hármasban éldegéltek. Muncurkó nagyon szerette nagymamáit, a kisöccsét, és rendszeresen járt vele hozzájuk.

  Elérkezett az az év is, amit szeretett nagymamának Etelka megjósolta, Beteljesedik  az utolsó is?

  Lányai egyre próbálták meggyőzni, hogy nem jól emlékezik. Tíz évvel tolták tovább a határidőt, de nagymamám tudta, érezte, egy nap kiment a kinti vécére, ott találta halva a lánya, Giza.