Himnusz az Életért - regényrészletek - 7. fejezet első könyv

7.  Mámor

  Ajándok házassága nem sikerült valami fényesen. Az ember, ha szerelmes, hamar felejt és mindent megbocsát. Főként akkor, ha a boldogító igen kimondása előtt már kiélte magát. Itt pedig ez történt, hiszen huszonnyolc évesen nősülni az 1960-as években nem igazán volt szokás, mert ekkor már vagy többcsaládos volt egy férfi vagy örökké agglegény maradt, miként a nők is vénlányoknak számítottak már, ha betöltötték a huszonhetedik életévüket. Két különböző rítusokat követő hittel, egy bénával, Zsófia asszony szüleivel, akik nem akartak tudomást venni nem csak a házasságról, hanem két unokájukról, s a nászasszonyukról sem, lehetett boldogan élni, de csak egy darabig.

  A béna és a gyerekek, Ajándék és a rá pontosan három évre születő Antigoné nap nap után becsülettel megizzasztották az asszonyt, akinek egyébként is Antigoné volt a mindene, mert arcán oxigénpalackkal, hatalmas és gyötredelmes fájdalmak között tudta csak világra hozni a pufók, szőkehajú, s egészen világoszöld szemű csecsemőt, aki egyrészt a küzdésről kapta a keresztnevét, másrészt Ajándok ekkor még ragaszkodott ahhoz a felettébb furcsa elvéhez, hogy felesége kivételével minden egyes családtagjának „A” betűvel kezdődjön a neve. Igaz, a nejének is más hangzású utónevet szeretett volna adni, csakhogy a béna mégsem hagyhatta, hogy keresztlánya ne az ő keresztnevét viselje, aminek a jelentése egyébként is úgy tűnt, hogy tökéletesen illik a nőre, mert egyelőre fáradtan is bölcs volt. Még figyelmes és gyöngéd volt Ajándokkal is, s egyelőre semmit sem lehetett sejteni a későbbi viharokból, jégesőkből és tornádókból, mert olyan szélcsend uralkodott, ami még a kikötőben horgonyzó hajókat is megrémítette volna, már, ha egyáltalán lett volna errefelé tenger. De nem volt, csak homok, az a sárga, a napon csillogó, amelybe valójában sem veteményezni nem lehetett, s fákat ültetni sem volt igazán érdemes, állatot tartani meg hogyan is tudtak volna, hiszen alig várták az estéket, hogy kipihenhessék magukat.

És ez lett Zsófia asszony veszte, mert Antigoné születése után nem akart több gyereket, s az esetleges szexuális együttlétükhöz vásárolt fehér színű gumióvszerekről az ekkortájt négy év körüli Ajándék úgy hitte, hogy ünnepi lufik, így aztán a kert hátulján addig fújta torkukba tüdejének levegőjét, míg sorra el nem durrantak.

  Különben is Ajándékkal Antigoné születése után nem lehetett bírni.

Amikor Hajdúdorogról, Gyuri tatától és Bori ángyomtól csak hazavitte a gőzös, furcsa látvány fogadta. Erzsii mama a legkényelmesebb thonet székben elmélyedve ült a szoba közepén, visszeres lábai alatt hokedli, kezeiben pedig egy fehér dunyhaszerűben ringatott valamilyen pólyást.

-          Ki ez? – kérdezte Ajándék.

-          A testvéred, Antigoné – válaszolta Erzsi mama.

-          Nem kell testvér! Nem akarok egy betolakodót! – ordította magából kikelve Ajándék.

-          Ajándékozzátok oda Zeller néninek – aki ekkoriban az egyik szomszéd volt -, annak nincs gyereke, biztosan örülne ennek a sipákolónak! Én nem akarom, nem és nem! – folytatta még a nagyobb testvér, de hiába, mert Antigoné maradt, s Ajándék mindent elkövetett, hogy a figyelem azért is rá terelődjön. Ma talán hiperaktívnak, indigógyereknek vagy hasonlónak definiálná a pedagógia és a pszichológia Ajándékot.

Egy biztos, a megérzései kezdettől fogva nagyon jók voltak, s mindig beteljesült az, amire éppen akkor gondolt, csak néha várni kellett erre a csodára, akár évtizedeket is. Ajándok azonban türelmes volt, így egyet megtanult ebben az életben: számítani arra, hogy úgyis mindig bekövetkezik az elkerülhetetlen.

Már 1969-et írt a kalendárium. Elérkezett az iskola ideje. Ekkoriban még felvételivel lehetett bekerülni az általános iskolába is. Gyönyörű, szivárványos lufik igazították útba az iskolaérettségire érkezőket, s Ajándék olyan rendkívülien kimagasló intelligenciáról tett tanúbizonyságot, hogy az egyiket haza is vihette és boldog volt, mert tudta, hogy valami olyasmi következik majd, ami végérvényesen eldönti azt, hogy igenis, bizonyosan meggyógyítja a bénát, aki majd felkel és járni fog, mert belőle válik majd a legjobb doktor kerek e világon. Óvodába nem járt, így állandóan otthon volt, már, amikor nem csavargott el. Amúgy csakis fiúkkal barátkozott, nem babázott, hanem verekedett. Egy ilyen alkalommal az éppen akkor kapott világoskék szilonkabátjában mászott be az őt üldöző Kun Attila elöl, mikor is az egy vasdarabbal fejbe vágta. A homlokáról egyenesen az új ruhadarabra folyt a vére, de bemászott a kerítésükön, felkapott egy hasonló rudat, mint, amellyel az ellene támadó fiú megsebesítette, s visszapüfölte. Aztán torkaszakadtából üvölteni kezdett, hogy Balogh Jóskát meg kell büntetni. Miért éppen azt a másik gyereket? Mert azt nem szerette, de Attilát – talán nevének kezdőbetűje, talán valami egészen más dolog miatt- örökre szívébe zárta.

-          Mam! Mam! Mam! – kiabálta, miközben a konyhába robogott. Nézd, mit tett velem Jóska!

Édesanyja elszörnyedve nézett rá.

-          Mikor? – kérdezte – és hol, s miért? – folytatta.

-          Nem tudom. Csak odajött és fejbe kólintott. Oda az új kabátom. Ömlik a vérem.

-          Gyere! – fogta kézen az asszony a gyermeket, ott hagyva a kisebbet egyedül, s a főzést is, beszéljünk Jóska szüleivel.

Jóska persze, tagadott, de azért azon a napon olyan istenes verésben volt része, hogy az talán máig is fájna neki, ha tizennyolcadik életévében bele nem fulladt volna a Keleti-csatornába.

Ferencsikék háza egy saroktelken állt, s drótkerítés volt a ház körül szép narancsszínű míniummal festve, mint, ahogyan ez ekkor dukált. A ház magas volt, a hatalmas manzárdtetőt pala borította, de mindösszesen két szobával büszkélkedett, s mindegyik északra nézett: az egyikben a szülők és a gyermekek, a másikban pedig egyes-egyedül a gutaütött Metzger Györgyné Takács Zsófia. Így történhetett meg, hogy Ajándék állandóan elcsatangolhatott, mert szülei nem látták be a hatalmas kertet. az viszont roppant érdekes, hogy, ha az Ajándék által is keresztmamának szólított Zsófia asszony, kikiabált, hogy:

-          Gyere ide, Kincsem, vidd ki a bilit, kapsz érte két forintot!

Ajándék nyomban előkerült. Így volt ez a kártyavetések idején is.

-          Nézd ez a bolond! – mondta a béna.

-          Mi lesz azzal, aki ezt a lapot húzza? – kíváncsiskodott Ajándék.

-          Furcsa sorsot szán neki az élet. Az örök bolyongó lesz belőle, aki mindent megtapasztal majd, mindent tudni fog, nem lesznek előtte titkok, de nagyon küzdelmes élet vár rá – válaszolta a keresztmama.

-          Akkor én ilyen vándor leszek az életben, és sokat bolyongok majd, de mindent megkapok egyszer – felelte Ajándék.

-          A béna ereiben meghűlt a vér, s tehetetlen tagjaiban egyszer csak zsiborgást érzett, mert ő nem mondta, hogy ennek a lapnak vándor a másik neve, sem azt, hogy, akinek az életét ez az egyetlen figura irányítja, az bizony öntörvényűsége miatt az életben sokat szenved majd, míg eléri a céljait.

Ez a nap feledésbe is merült, mint az összes többi, s majd csak jó négy évtizeddel később emlékezett Ajándék erre a pillanatra, amikor is megvilágosodott. De ne vágjunk ennyire a dolgok elébe!

  Így is peregtek az évek, akár az őszi erdőkben fákról a levelek, mikoron Ajándok bizalmas munkahelyi pozícióba került, s a volt kántor egyszer csak azt vette észre, hogy beiskolázták, mármint a párt. Apelláta nem volt, menni kellett, ha tetszett, ha nem. Már csak a nevével volt egy kis bibi.

-          Hogy hívják magát? – kérdezte X. elvtárs.

-          Ferencsik Ajándok – válaszolta az ekkor még mit sem sejtő férfi.

-          Hogy mi? Ki a kurva …en adta magának ezt a francos nevet? Mától Tóni lesz. Érti?

-          Az meg hogyan lesz lehetséges? – hebegte a férfi.

-          Elmegy abba a tanácshoz, ahhoz, amelyikhez tartozik, s a tanácsházán megkeresi az anyakönyvvezetőket, vagy akit akar, s nevet változtat! Mondja, másnak is ilyen kacifántos nevei vannak a maga családjában?

Ajándok először hezitált egy csöppet, de aztán csak kibökte a számára egyáltalán nem kívánatos következménnyel járó információkat, mert nem akart feketelistára kerülni, noha éppen azon szerepelt még, hiszen sem a származása, sem a foglalkozása nem volt valami bizalomgerjesztő abban a rendszerben, ahol a mindennapos munka előtt jelenteni kellett az ellenséget, beszámolni arról, mit írtak az újságok, ahol még az iskolákban is felméréseket végeztek arról, kinek hány könyve van otthon, s milyen témájúak, ahol titkosan jártak templomba a párttagok, egyszóval a népköztársaságban. Sarló és kalapács. Vörös csillag és Lenin elvtárs. Ezek jelentették számára mindazt, amit gyűlölt: szenvedélyesen és némán.

-          Még hogy Tóni? – gondolta magában. Az az Antal becézése.

-          Bökje már ki, kinek van még ilyen neve! Hova kalandozik maga? Vagy rózsaszínű fellegek égnek az agyában?

-          Az egyik lányom Ajándék, a másik Antigoné névre hallgat.

-          Rendszerellenes! – üvöltötte magából kikelve X. elvtárs. Maga egy felforgató! Ha nem volna jó szakember, már a börtön falait nézegethetné! Még a mai napon, s nem később elmegy a tanácshoz és intézkedik! Megértette?

-          Meg – felelte kissé megszeppenve Ajándok.

Aztán maga is csodálkozva vette észre, hogy a hivatalban már előre várták, s előkészítették számára az új anyakönyveket is. Így valóban Antallá lett, amit később nem is nagyon bánt, mert a latin eredetű név jelentése megnyugtatta, hiszen az herceget, fejedelmet, elöljárót jelölt az egyes könyvek szerint, míg mások a névtelen mellett voksoltak. De ez már úgyis mindegy volt, hiszen a katolikus védőszentek között azonnal kettőt is ismert, akik a szegényeket óvták, még pedig Remete Szent Antalt és Padovai Szent Antalt.

-          A felesége neve rendben van – mondta a hivatalnok, aki a fogadta -, így számára nem állítottunk ki új okmányokat, de holnap be kell hívnia őt is ahhoz, hogy a gyerekek neve megváltozzon! Ugye, maga építésztechnikus? Mert rá kell írnunk az okmányokra a foglalkozását, de mit írjunk a nejéhez?

-          Háztartásbeli – válaszolta Tóni.

-          Miért? Nincsen rendes szakmája?

-          Van, de a nagynénjét gondozza.

-          Az más, akkor rendben van – bólogatott a szakember.

A másnap újabb meglepetéseket tartogatott. A mindkét leány nevének a kezdőbetűje megmaradt, mert az új anyakönyvben a nagyobbikat Ferencsik Abigélnek keresztelték át, s bizony az Abigél köztudottan héber eredetű név, ami annyit jelent, hogy az apa öröme, de honnan is tudhatták ezt akkoriban. Ajándok-Tóni azonban járatos volt a nyelvtudomány ezen ágában, mert még gyerekkorában úgy szívta magába ezt a tudást, mint mások az anyatejet. A kisebbik hétköznapibb nevet kapott ugyan, de eredetében szintén hébert, s jelentésében sem maradt alul az Abigéllel szemben, hiszen az Anna annyit tesz, hogy Isten kegyelme, kellem, kecsesség, báj. Hogy mit akart ezzel a döntéssel a rendszer, sosem derült ki, de nem volt egyetlen zsidó ősük sem semmilyen ágon, s mégis úgy tűnt, hogy ismét kaptak egy jelet és vették is, csak éppen nem érdekelte őket. Ekkor még boldogok voltak, s szerelmesek. Nem így néhány esztendővel később.

Így történt, hogy Ferencsik Ajándék Ferencsik Abigélként kezdte el az elemi iskola első osztályát még 1969-ben, s úgy szívta magába az épület auráját, mint más a tudást, de neki nem is igazán kellett tanulnia, amit egyszer hallott, azt mindig megjegyezte. És kétkezes volt. Emiatt aztán nem is nagyon tudott vele mihez kezdeni az első, iszonyúan kövér és nagyhangú tanítónénije, mert ő volt az, aki sohasem verte le a tintásüveget, aki mindig egyenesen ült – ehhez azért hozzátartozik, hogy otthon a két hónalja közé nyújtófával kellett tanulnia, hogy ne görnyedjen meg, a hátitáskáját sem vihettem a kezében soha, csakis azon a testrészén, ahova szabták -, s, aki szinte az első naptól kezdve folyékonyan olvasott…

Vagyis nem, de ez csak később derült ki. A vár betűnél jártak már, tavasz volt. 1970-et írt a Kincses Kalendárium. Zsófia asszony úgy vélte, itt az ideje, hogy próbára tegye Abigél tudását, s visszalapozott az olvasó könyvben, s megdöbbent… Makogás és makogás… Végül az anya kiborult, s betűnként kérdezett:

-          Ez milyen betű? - bökött rá az m-re.

-          Még nem tanultuk – válaszolta Abigél.

-          És ez, aminek teteje van?

-          Az a tető betű, akkor t – vágta rá Abigél.

-          És ez (Az asszony cselhez folyamodott, mert az írott kis t-re mutatott rá!)?

-          Nem mondta még a tanító néni, nem mutatta meg – hebegte a kislány.

-          Akkor olvasd! – ordította a nő és találomra rábökött egy szövegre.

-          És Abigél folyamatosan olvasott, s éppen azt, ami oda volt írva.

-          Mi van a könyved elején? – érdeklődött most az édesanya.

-          Egy kislány jobb kezében mutatópálcával, a balban egy könyvet fog, meg egy kisfiú autóval és ülő játékok.

-          Milyen játékok, érdekelne, tudod-e? – faggatta a könnyes szemű apróságot a mamája.

-          Jobbról balra vagy balról jobbra mondjam? – kérdezett vissza a kislány.

-          Mindegy – válaszolta az édesanyja.

-          Egy zsiráf, egy maci, egy kutyus, egy kislány, egy cicamica, de nem olyan, mint a TV- ben és az ABC-t nézik, mert ismerik, ahogyan én is tudok olvasni – toporzékolt a gyermek.

Az édesapa éppen aznap este kapott fizetést. Ilyenkor mindig totózott. Abigélnek kellett volna felolvasnia a csapatok nevét, de nem tudta. Ekkor az apa elővett a zsebéből egy hosszú szalagot, s megkérdezte, kinek a neve van ráírva. Így derült ki, hogy Abigél még a Ferencsik nevet sem tudja kibetűzni, hiszen azon – az akkor bérjegyzéknek nevezett kis papíroson – már egy új név szerepelt ugyan, de a családi név akkor is a régi volt. Különben meg a kislány nem emlékezett arra az időre, amikor az apát még Ajándoknak nevezték, s őt meg Ajándéknak, vagy, ha igen, akkor azt hihette nyiladozó elméjével, hogy ők ketten együvé tartoznak, egy család, míg az édesanyja meg a húga egy másik közösség, mert éppen olyan szenvedélyesen imádta a férfit, mint a bénán fekvőt, de ők biztosan nem az Isten ajándékai, így miért is kellene őket bármikor is Ajándéknak nevezni…