Nefelejcs

Gyermekkorom óta kedvelt színem a kék, s annak is minden árnyalata a leghalványabbtól a legsötétebb kékig.  És mindenben: virágban, felhőben, képben, ruhában.  Mindegy, csak az ég kékségét sziporkázza rám, s szórja vissza, akár gyermekkorom ama prizmája: a kaleidoszkópcsoda.

Virágban talán a nefelejcs, a búzavirág, a szarkaláb, a lobélia és a kék gyökér bűvölnek el legjobban, mert lelkem mélyéig érzem szívdobbanásaikat.
Nem tudom, a génekben ott vannak–e ezek a dolgok, de érdekes, hogy a lányomnak egészen fiatal kora óta ugyanilyen módon ott lobog ez a kékség az életében, ahogyan nekem is.

Aztán a patyolat következik. A frissen mosott nyári ruhák illata, a tavaszi szellők cirógatásai, a tisztaság, az erény, a boldogság színe a fehér.
Olykor, ha kinyitom a szekrényem, megdöbbenek, mert szinte nincs is más spektrumú ruhám, ugyanis ez a két szín uralja a terepet és sajnos, a fekete, a bakacsingyászé.

A minap elmerengtem azon, miért alakult ez így? Mi köze van a színeknek az életünkhöz?

Nem a színszimbolikára gondolok, habár a kékről a következőket írják annak művelői:

„Az égbolt, a tenger színe, a megfoghatatlanság, a végtelenség, a transzcendencia szimbóluma;

Az intellektus, az elmélkedés, a megnyugvás kifejezője, amely a képzelet és a szürrealitás világához is kapcsolódhat.

Az égi istenekre utalva az emberfeletti, mennyei hatalom kifejezője, ebben az értelemben a földi szenvedélyeket jelző vörös ellentéte.

A keresztény szimbolikában az angyalok, valamint Szűz Mária színe.

A világi uralkodók színeként hatalmuk égi eredetére utal.

Míg a nappali ég vakító kékje maszkulin jelentésű, addig az éjszaka sötétkékje a feminin princípiumra utal.”

És hitetetlen, de magamra ismerek néhány dologban!

Az égboltot a felhőkhöz kötöm, amelyek kísérőim eszmélésemtől, s a fehértől a legzordabb sötétkékig vonulnak az égen és életem felett.

S milyen káprázatosan és titokzatosan ragyognak le ránk a csillagok is, talán Alkyoni Papadaki: Csillag című írása fejezi ki legexpresszívebben, mit is jelentenek nekem:

„Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? – kérdezte aznap este a csillag.

A fa épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozzantotta ágait, és álmosan felelte:

– Nem… nem. Nem annyira ritkák. Csak hát… az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az – hogy mondjam neked? – a szív ügye.

– Mesélj nekem a boldog pillanatokról!

– Hagyjál most, álmos vagyok…!

– Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni.

– Szeretlek! Nagyon!

– Jó éjszakát! – mondta a csillag, leírhatatlanul boldogan.”

Myosotis sylvatica… A kerti nefelejcs tudományos neve.  Apró, csillag alakú virágai kék színűek.

Ugye, milyen érdekes az anyatermészet? Bolygók közötti egybeeséseket produkál, hiszen minden egyben van ebben a növényben: az égbolt, s a Föld is, annak a szerénysége, egyszerűsége, s a legelképzelhetetlenebb absztrakciói is, a bonyolultsággal teli. Szebb, csodálatosabb növény nem is létezhet ennél a bokrosodó habitusú, szőnyegként elterülő gyönyörűségnél még akkor sem, ha számtalan más növényt is szeretek.
Úgy vagyok ezzel, mint a könyvekkel: ha egyszer örökre mennem kellene, és soha nem láthatnám viszont e bolygót, s választanom kellene, mit vigyek magammal, nagy bajban lennék.

Hamvas Béla, Exupéry, Áprily mind-mind a barátaim. Nem is tudnék választani közülük. S, ha virág? Akkor bizony, gondolkodás nélkül a kék nefelejcs.
Teljes szívemből rajongok érte. Az elsők között érkezik, színt, örömet varázsolni a természetbe, dacolva az idővel, gyakran kitéve törékeny életét a tavasszal hívatlanul látogató viharos téli időjárásnak vagy a hatalmas esőknek.

S mégis. Vihar tépte bokrétáit kitárja az első napsugárnak és tökéletesen felfrissülve mosolyog rád az út és az ágyások széléről. Felejthetetlen látványt nyújtanak a milliónyi, égszínkék, szabályos szirmok alkotta kék nefelejcsek, amint a legenyhébb szellőtőt is meglibbenve hajladoznak a szemed előtt.
Mosolyra, dalra fakad tőle az egész kert, a végtelenbe vesző utak és én is. És El Camino jut eszembe annak minden tanulságával:

„Tévedsz, ha azt hiszed, hogy kapcsolatot találsz a dolgokkal, és megfogod, vágyol rájuk, lemondasz róluk, és reméled, szétzúzod és szétszórod, meghódítod és birtokolod őket. Mert nem fogsz és nem tartasz meg, nem birtokolsz és nem veszítesz el, nem lelsz meg újra, nem remélsz és nem kívánsz egyebet, csak azt a fényt, amelyet a napjuk kölcsönzött nekik.”

(Exupéry)