A hegedű

    Már kislány koromban is szerettem énekelni, az anyám szerint kornyikálni. Ilyenkor durcásan elvonultam a kertbe, leültem a földre, és ott tiltakoztam magamban, mert nekem igen is tetszett a produkcióm. Amikor úgy gondoltam, na most már elfelejtette a nem tetszésének kinyilvánítását, és nem sérti a fülét az én dallikázásom, ismét merészkedtem nekifogni a saját magam szórakoztatásának. Megint csak rossz  vége lett.

–Nem férsz a bőrödbe?

–Nem nagyon értettem, mi köze a bőrömnek az énekléshez, de abbahagytam.

      Az anyám elég magas asszony volt, én meg akkora, mint egy töpörtő. Abban az időben nem lehetett pofázni, meg mégis csak az anyám volt. A gyereknek a lelki világát megsérteni nem volt tilos, nehogy szegénykének, felnőtt korában jelentkezzenek negatív formákban a gyerekkorban ért traumái. Nem lett nekem semmi bajom sem, meg az én korabelijeimnek sem, pedig ritkán, legalább is én, de kaptam a fenekemre szerintem többször jogtalanul, mint jogosan.

    Visszatérve az anyámra. Már akkor felfigyeltem rá, pedig, csak négy éves lehettem, milyen szép asszony. Barna haja, gyönyörű égszínkék szeme csak úgy csillogott arra, akire ránézett, de tudott az írisz is elhomályosodni, ilyenkor könnyek gördültek végig az arcán, amit igyekezett eltitkolni előlem, de bizony sokszor észrevettem, sejtettem, miért a sós könnyek áztatta arc. Hiányzott neki az apám, aki hiányzott nekem is.

   Egy alkalommal, valamiért ismét megdorgált, mert ami igaz, az igaz, nem voltam egy helyben ülő, babázgató kislány. Akkor,- úgy éreztem- igazságtalanul kaptam a kemény hangú szavakat. Leültem a földre, és sírva elkezdtem könyörögni.

–Hol vagy édes drága apukám? Nincs senki, aki megvédjen engem! Itt senki sem szeret! Gyere értem, vigyél magaddal! 

    Az anyám nem messze tőlem teregette a kézzel mosott ruhákat. Láttam elvörösödött az arca, nem szólt semmi sem, de ahogy emlékszem, többé nem kötött bele a kornyikálásomba, nem emelte fel a hangját, és csak nagyobb koromban, általános iskoláskor idején, egykét csapást mért a fenekemre. Azon csodálkoztam, soha sem dorgált meg olyankor, amikor szerintem megérdemeltem volna. Például, hatodikos elemista koromban év végére négyes magaviseletet kaptam. A bizonyítványért neki kellett elmennie velem együtt. Azt hittem, most azért kitör a vihar, és ha megvert volna, sem fájt volna jobban, mint a szomorú tekintete, ahogyan rám nézett. Igyekeztem kimagyarázkodni.

–Tudod, anyus, súgtam azoknak, akik nem tudtak, azért kaptam négyest ötös helyett.

–Valóban?

–Volt még egy bűnöm, de nem csak nekem, hanem a fél osztálynak, főleg a fiúknak, és ők nem kaptak büntetést. Meghozták a fűrészport a kályhába, és közötte voltak hosszabb, rövidebb lécek is. Az egészet letakarták ponyvával. Mi kihalásztuk a ponyva alól a léceket, és belekezdtünk a kardvívásba. Persze ahogyan a moziban láttuk. Közben, közben a „kardunkkal” beleszúrtunk a ponyvába is, ami természetesen eléggé lyukas lett. Nos, amikor ezt az osztályfőnök meglátta, fülön fogott bennünket, kik játszottak a ponyván. Síri csend volt a teremben. Erre az egyik megszólalt: Radmila. Felállított a tanárnő, és kérdőre vont, kivel rongáltam meg a ponyvát. Én hallgattam.

–Mondd meg, kivel kardoztál a ponyva tetején?

–Nem akartam árulkodó lenni, de az osztálytársaim közül egynek sem volt mersze jelentkezni

–Jól van - mondta az osztályfőnök,- akkor végképp. négyes lesz a magaviseleted.

   Erre sem szóltam semmit, csak álltam, mint a szobor, de belül forrongott a vérem.

–Látod anyus, ezért a négyes, de még ez is jó, mert az osztályfőnöki óra után neki mentem mindkét főkolomposnak, persze rajtam kívül senki sem nyúlt hozzájuk, letepertem őket, és ne kérdezd mit kaptak a hallgatásért. Bőgtek fiú léttükre, mint az árva szamár.

Kérlek szépen, ne haragudj. Ígérem jövőre nem lesz négyesem.

–Tudom, hogy soha sem hazudtál, elhiszem minden szavadat, de azért kislányom mindenből ötösöd van, egyedül a magaviseleted a négyes. Nem örülök neki.

–Mindig azt mondtad, ha tanulok, magamnak tanulok. A magaviselet nem tartozik a tudáshoz, ugye jól mondom drága jó anyuskám.

Erre az én jó anyám elmosolyodott, megfogta a kezemet, és kézen fogva indulunk hazafelé.

Visszatérve a kornyikáláshoz, arról nem mondtam le, de az iskolában, a gyerekektől sok dalt megtanultam. Láss csodát, az anyám most már nem intett le, ő maga is énekelt, de olyan falsul, ahogyan ő szokta volt mondani: hét szekérrel hozzák utána a dallamot. Azért sok népdal szövegét megtanultam tőle, akik ismerték a dalt, a dallamot könnyen átvettem.

  Ebben az időben, volt a faluban nem egy muzsikus, mi így neveztük őket, többek között egy Kálmán nevezetű hegedűn játszó ember is. Lakodalmakban, kávéházban játszott, na meg, ha éjjeli zenével kedveskedett a fiú a kiszemelt lánynak, akkor éjjel is muzsikált. Ez a Kálmán bácsi, úgy döntött, tanítja a falu gyerekeit hegedülni ingyen, de akinek nincs hegedűje, annak ő árulja, tehát nála meg lehet venni.

 Addig könyörögtem, kitartóan nyösztettem az anyámat, én is szeretnék hegedűn játszani.

–Tudod, hogy nincs rá pénzem.

–Csak nézzük meg. Hátha meg tudsz egyezni a bácsival.

  Végezetül anyus ráunt a sok könyörgésre, és egy délután azt mondta, elmegyünk megnézni azokat a hegedűket. Röpültem a boldogságtól. Egész úton be sem állt a szám. Arra ösztökéltem az anyámat, alkudjon, vagy többszöri lefizetésre vegyen hegedűt. A szemem előtt láttam magam hegedűvel a kezemben.

   Amikor oda értünk Kálmán bácsiék házához, a szívem a torkomban dobogott, reménykedtem, meg féltem is, de nem kicsit.

   Kálmán bácsi szépen fogadott bennünket. Beinvitált a szobába, és elővett három hegedűt. Játszott mind a háromon, és játszás után megmondta, mennyi a hegedű ára.

    Figyelmesen hallgattam mindhármat, és kiválasztottam az egyiket, amelyiknek gyönyörű volt a hangja. Persze az volt a legdrágább. Valamennyit sikerült lealkudni, és így lett hegedűm.

   Megmondta az ember mikor, hány órától tartja a hegedű órákat. legyek pontos, mert ő nem vár senkire sem.

    A hegedűnek nem volt tokja, ezért az anyám varrt neki a formához megfelelő tokot. Szerencsém, hogy tudott varrni, na meg volt varrógépünk is, így már az első órára a fogójánál tartva vittem magammal a hegedűt.

  Nem sokkal a vásárlás után, Kálmán bácsi oda hívott magához, és így szólt hozzám

–Kislányom, meggondolom magam. Szeretném, ha visszaadnád a hegedűdet, adok helyette másikat, meg pénzt is kaptok érte.

–Miért Kálmán bácsi.

–Elfelejtettem, hogy egy másik vevőnek ígértem.

–Nem szeretném visszaadni a hegedűmet.

–Majd beszélek anyukáddal is.

  Odahaza elmondtam, mit kért tőlem a bácsi. Az anyám megkérdezte:

–Biztos vagy benne mit akarsz? Ragaszkodsz a hegedűdhöz?

–Igen.

   Így maradt az enyém a hegedű, Kálmán bácsi nem nagy örömére.

    Kezdetben azt sem tudtam, melyik húrnak mi a neve, hogyan kell tartani a hegedűt, milyen alapállásban kell játszani. Persze nem úgy ment az, mint ahogyan azt Pistike elképzelte. Volt ott gyakorlás rengeteg idehaza is, mire megtaláltam az ujjaim helyét a húron, hogy ne olyan hangokat adjon, mint ahogyan az anyám énekel. Nem adtam fel.

   Gyakoroltam, gyakoroltam. Voltunk elég sokan, még cimbalmot is szerzett Kálmán bácsi, és végül is kialakult egy gyerekzenekar.

   Ma is azon mosolygok, hogy én is, de gondolom többen közülünk lemondtunk a nyári szandálról a hegedű miatt, és mezítlábasan jártunk az órákra, csak úgy csattogott a sok mezítláb a betonon verve a taktust.

    Eljutottunk mi még az újvidéki rádióba is, hiszen abban az időben ez nagy attrakciónak számított.

    Egy alkalommal az óra után, azt majd elfelejtetem mondani, hogy mindig több közönségünk volt, akik hallgattak bennünket, odajött hozzám egy fiatalember, aki felajánlotta, megveszi a hegedűmet, meg ráadásul kapok helyette egy másikat. Eljött hozzánk, az anyámnak is megtette az ajánlatot, aki rám bízta a döntést, de én hallani sem akartam arról, hogy a hegedűmtől megváljak.  Mindaddig jártam hegedű órákra, amíg nem kerültem el Szabadkára a gimnáziumba. Magammal vittem a hegedűmet, és gyakoroltam rajta szabad időmben. Szerettem volna ott is tanulni tovább, de azért már fizetni kellett volna, amire sajnos nekünk nem volt pénzünk.

    Utolsó fellépésem a szülői értekezleten volt, amikor egy fiú és én játszottunk. Akkor láttam, mekkora különbség volt közöttünk, ő a zeneiskolában tanult a hegedűn játszani, én meg egy muzsikustól, de attól függetlenül, a hegedű még most is ott áll a szekrényemben, kiszáradva, amit még valamikor az 1800-as években készítettek. Az maradt meg bennem, hogy volt egy cédula dátummal beleírva, amire pontosan nem emlékszem, de a szövegre igen: az pedig így hangzott: Amati Pestini. A cédula kitűnt belőle, mivel nem egy emberrel akartam felbecsültetni, és ma is sír a lelkem, mert ki hiszi el nekem azt, amit most leírtam a hegedűm eredetéről. Mindenik, aki megnézte, azt mondta, nem éri meg megjavíttatni, adjam el inkább. Hát nem adom el. Valahol közel áll a kétszáz évhez, és nekem még mindig kedves.