Kőhalmi Levente: Igazak és semmik

Őrült könnyvihart kavart gyöngybohóc-dühöm,
önmagam – másokkal együtt – most pokolra küldöm!

Sor aláz meg sort, mondat mondatot,
minek hát kimondani ez utolsó szótagot?

Romantikus pillanat a múlt árnyai közt vész,
életünk napjait feltálalja e tálcán a penész.

Zavart elménk zavarodott mosolyokat csalogat,
idő már nem miénk, nem barát, csak halogat.

Fájdalomnak enged teret, s üres e vég nélküli vágy,
ahelyt, hogy köhögne ránk végre megváltó halált.

Röhög rajtunk, ránk súgja: ő biz’ velünk,
szítja fel az mocskot, amiben élünk.

Hiúság hajtja előre e fontos nyomort,
felkavar, mint gyomorsav az éhes gyomort.

Meg nem értett porvilág sarjai vagyunk,
üres szobáinkban üresre mossuk agyunk.

Így könnyebb most, mert lehetünk magunk,
igazi arcunk semmi már, mert igazak és semmik vagyunk.