Kapolyi Noémi: Malvia hídja

Bár a magas hegyek lábainál megbúvó városkában már mindenki látta és tudta, hogy Adolfo felnőtt, ő maga még mindig ragaszkodott gyermeki jogaihoz. Ez több dologban is megnyilvánult, egyrészt nem volt hajlandó az iskoláit befejezve munkába állni, inkább egész nap olvasgatott, fésülködött, borotválkozott, öltözködött, a konyhában ténfergett, vagy Mamával a piacra mentek vásárolni.

Néha egyik-másik árus fejében átsuhant valami kósza kérdés, hogy ezek ketten vajon miből élhetnek, ha állandóan ráérnek, meg hogy nem is emlékszik már mióta is járnak ki ide nézelődni, de aztán ezek a gondolatok nyomtalanul felszívódtak.

Ilyenkor Mama élénken mutogatta az árusokat név szerint, és arról magyarázott, hogy ez az élet, termelnek, adnak és vásárolnak vagy más munkát végeznek, például a fogadóban takarítanak és abból a pénzből vesznek dolgokat itt. Azután hazamenve Adolfo kint üldögélt az árnyas teraszon a hintaszékben, és bámészkodott. Néha végiggondolta Mamának az életről tartott előadását, de nem sok logikát talált benne, elvégre azért dolgozni, hogy utána azonnal elköltse az ember, minek? Nem túl nagy ár ez az életükért?- tűnődött ilyenkor. Ritkán elment egyedül sétálni, ilyenkor bekéredzkedett mindenhová a hátsó udvarokba állatokat nézegetni. Kiscsirkéket és kiskacsákat simogatott, kutyussal játszott vagy cicázott, aztán indult haza, mert addigra készen lett a sütemény.

Tulajdonképpen mindenki úgy kezelte, mint egy nagyra nőtt gyereket, beszélgettek vele, kérdezgették erről-arról, mert alapjában véve Adolfo könnyen kezelhető, értelmes és nagyon kedves fiú volt, csak éppen egy felnőtt férfi megjelenésével.

Bár erről a témáról a szomszédok Mamával nem beszéltek, de néha megkérdezték tőle, mit tervez Adolfoval később. Ilyenkor Mama erősen bajban volt, egyik lábáról a másikra nehézkedett, bólogatott is hozzá, hogy igen, igen, ő is tudja, hogy kellene mellé valaki.

-Én sem élek örökké, hogy foghassam a kezét- mondogatta. De fogalma sem volt arról, hogy mit kellene tennie. 

-Elvégre nagyon jó gyerek, csak már egyedül kéne megállni a lábán, de ugye nincs neki senkije, csak én- magyarázta egyik nap Rózsának a járdán beszélgetve, aki a mellettük lévő házban lakott.

-Szoktatok sétálni?- kérdezte Rózsa.

-Hát hogyne, szinte naponta kimegyünk a piactérre, vásárolunk és bámészkodunk ilyenkor, aztán hazaballagunk.

-De messzebb?

-Mire gondolsz Rózsa, mondd?

-Itt vannak a gyönyörű hegyek, egészen közel, mi pedig minden héten legalább egyszer elsétálunk, vagy a tengerszemhez, vagy a szurdokba, annyi felé lehet menni, csak nézzétek meg ti is, addig menj, míg bírod! Most van itt az ideje- hangzott a mosolygósan buzdító válasz.

Adolfo reggel azonnal megérezte, hogy valami más, valami újdonság van a levegőben.

Leült a konyhaasztalnál álló székre és nézte, ahogy Mama hátitáskába ennivalókat, és teát pakol. Aztán egy másik szatyorba apróságokat rak.

-Adolfo, most kirándulni megyünk, vedd fel az erősebb cipődet, a takaródat pedig tekerd össze és hozd ide.

-Én?- kérdezte meglepődve.

-Igen- felelte Mama és pakolászott tovább, mintha mi sem történt volna, de közben erősen mosolyoghatnékja támadt.

Amikor összeszedték magukat, Mama felvette a zsákot, és a szatyrot Adolfonak adta, aztán kiléptek az ajtón, a kövezett utcájukra és elindultak a hegyek felé. Rózsa az utcára nyíló aprócska ablak párkányán könyökölt, és csak nézett kifelé a mozdulatlan utcácskára, amikor megpillantotta Mamáékat.

-Adolfo!- rivallt rá hirtelen- hagyod, hogy a nehéz holmit a mamád vigye?! Azonnal cserélj vele!

Mama dühösen nézett Rózsára.

-De hát nincsen hozzászokva- mondta sértődötten.

-Éppen itt az ideje, na gyerünk- és intett Adolfonak, aki kényszeredetten levette a hátizsákot Mama hátáról, és nagy nehezen magára rángatta.

-Aztán merre mentek?-nézett rá Mamára ismét, de ő csak a vállát húzogatta, jelezve, hogy nem is tudja.

-Menjetek el a szurdokig, aztán ott keressetek egy négyszögletes sziklát, és fölötte induljatok tovább, hidd csak el, megéri, ha jól navigáltok, egy gyönyörű öreg hidat is fogtok találni, arra menjetek- szólt szelídebben.

Mama bólintott, és elindultak. A kellemes nyári napon a reggeli óra friss, és üde levegőn jól esett a séta. Mire végigértek az utcán a házak sorfala ritkássá vált, aztán Adolfo nagy meglepetésére elhagyták a legutolsó házat is, és nem maradt körülöttük semmi, ami a városkára emlékeztette volna őket. Legelők, fák és bokrok, kövek meg a rikítóan kéklő nyári ég,ez volt minden amit láthattak. Sehol a kékre vagy zöldre, barack színre festett épületek, a virágládák, de mégis micsoda gyönyörűség vette körül őket. Mindenfelé madarak énekeltek, és trilláik között mélyen megült a csend. Mama megállt, és szatyrából előkereste kis szalmakalapját, aztán folytatták az utat megint.

Adolfo érezte, hogy nehéz a zsák, Mamára nézve viszont olyan furcsa érzése támadt, mintha még a szatyor is sok lenne neki. 

Igen-suhant át az agyán- Mama nem fiatal, ahogy én sem. 

Ezen aztán felkapta a fejét, és döbbent mosoly áradt szét az arcán. Mik nem jutnak az eszembe- gondolta. Finoman feléjük lengett az erdő hűvössége, szinte hívogatva a kirándulókat, hogy minél előbb siessenek oda a nagy fák lombjai alá. Amikor elérték az erdő szélét, nagy egyetértésben letelepedtek az első mélyebb árnyékba. Adolfora hihetetlen erővel hatott a természet, gyönyörködött a sűrű lombok kuszaságában, a vastag fatörzsekben, abban a hatalmas békességben, amit az erdő mélye árasztott magából.

-Miért is nem jöttünk ide eddig Mama?- kérdezte ekkor- hiszen annyira gyönyörű, és még messze sincs tőlünk.

-Nem is tudom- gondolkodott el Mama- azt hittem sok lesz neked, vagy unni fogod, meg a napi dolgom miatt eszembe sem jutott csak úgy eljönni otthonról.

Adolfo elgondolkodva leült a takaróra.

-De annyi dolgod nincs is- tűnődött Adolfo hangosan- ez itt az élet Mama, ennek van értelme- és kitárt karjaival körbe mutatott.

Mama először nem értette.

-Mi van veled fiam?

-Látod, itt nincsenek kőházak, mégis tele van élettel a levegő a föld, minden. Amire lépünk, aminek nekidőlünk, minden élő. Itt valóban a saját életükért tesznek, nem azért, hogy olyan legyen, mint a többieké, hanem magukért. Pihenjünk, aztán majd szólj, ha tovább indulhatunk- kérte Adolfo.

Egészen keveset üldögéltek, Mama is hamar kipihente magát a nedves hűvösségben.

A vadcsapáson lépegetve találtak néhány kisebb sziklát, szemrevételezték őket, de egy sem volt négyszögletes, ahogy Rózsa mondta.

Jó ideje mentek, és nem is figyelték a körülöttük lévő köveket, amikor meg kellett állniuk, mert szinte az útjukat állta egy jókora szikla. Körbejárva bizony látták, hogy ez a nagy tömb pont olyan, mint amit eddig kerestek. De merre van a felette? Pont mögötte, mert azon az oldalon jó meredekké vált az ösvény, míg a másik egy lapos kis rét felé kanyarodott.

-Neki vágunk?

-Ha már eddig eljöttünk, akkor igen, neki, csak lassan- felelte Mama eltökélve.

Sokat megálltak. Nem csúszott az út, de néha valamelyikük egészen megbillent, akkora kaptatók követték egymást. Aztán az egyik hirtelen felbukkanó fellépőnél inkább letelepedtek.

Úgy döntöttek, esznek, pihennek vagy egy órácskát, mert a délután melege már be tudott szökni a lombok résein át, megfüllesztve az erdei levegőt.  Adolfo az órájára nézett, aztán elgondolkodott.

-Reggel indultunk, most elmúlt dél, úgyhogy lehet, jobb ha visszafordulunk, mert ki tudja meddig kell még mennünk, még a végén ránk fog sötétedni visszafelé.

Mama viszont más véleményen volt.

-Nézd Adolfo- mondta erőteljesen- évtizedek teltek el úgy, hogy nem voltam sehol, minden nap amióta csak emlékszem egyformán telt, nem is tudom lassan, hogy hány éves leszek, de már azt sem, hogy te mennyi idős vagy, úgyhogy, ha Rózsáék több napos piknikre járnak akkor nem fogok megriadni egy kint töltött éjszakától! Kényelmes ütemben megyünk, nem akarom sürgetni magam, ez egy nagyon biztonságos erdő, gyermekkoromban csupa jót meséltek róla, és ez most sincs másképp, úgyhogy szó sincs visszafordulásról, most kirándulunk- majd kényelmesen elhelyezkedett a takarón, és a lombokat nézegette.

Adolfonak új volt Mama energikussága, de végül is miért is ne?-gondolta.

-Akkor jó- felelte mosolyogva.

Kicsit el is alhattak, mert amikor körülnéztek a fény már puhán ömlött be a levelek közt, és a meleg jócskán enyhült. Lassan összeszedték a holmijukat, és tovább lépegettek, egy utolsó kellemetlen emelkedő után viszont nagyot változott az utacska, mert egyenesre fordulva, és kiszélesedve szaladt be a fák közé, valami kékség felé.

-Egy tengerszem lehet- mutatott előre Mama- ó, ez a Rózsa mégiscsak jót mondott.

Itt már egymás mellett tudtak haladni, egészen könnyen sétálva. Lassan mentek előre, a csalóka utacska mégiscsak hosszabbnak bizonyult, mint ahogy mutatta magát, de a fák már tágabb tereket engedtek, egyre inkább kitárulkozott az a magas fennsíkféle, ahol jártak. A felhők néhol egészen leengedték a hasukat, a kora délutáni fény tisztán ömlött el alattuk, alacsony fák és rengeteg cserje váltogatták egymást, amikor megnyílt a tér és a vélt tengerszem megmutatta magát.

-Ó- suttogott Mama.

A látvány gyönyörű, és szinte megfoghatatlan volt a számukra.

Az utacska végéhez érve mezőn futott végig, amely egy hatalmas kör alakú kráterhez vezette őket, a nagy mélységben pedig kék felhők tündököltek, akár a napsütötte tiszta tenger, de vizet nem láttak benne, mégis jól érezhetően hullámzott mélyén az ég egy darabja. A kráter töredezett szélei fölött pedig ősöreg, sziklákból álló kőhíd ívelt át barnán és magasan. Kecses teste középütt magasra tört az ég felé, két oldalt pedig robusztusan támaszkodott a sziklák peremén.

Döbbenten álltak mind a ketten, annyira magával ragadta őket a látvány.

Adolfo az órájára nézett, de észrevette, hogy az nincs a csuklóján, elhagyhatta valahol. Aztán kissé előbbre lépett úgy figyelte a hullámokat. Egészen finoman indult meg a szél, jólesően megborzolva a hajukat. Sokáig bambán ácsorogva nézték az alant elterülő fellegeket és a hullámverést, a sodrást ahogy körbefordul a perem szélén. Jó időbe telt míg egymásra nézve megértették hogy mind a ketten hallanak valamit, valami halkan ismétlődő suttogást, minden egyes lomha hullám érkezésekor.

-Te is hallod?- kérdezte Adolfo.

-Én is- felelt Mama- azt mondja Malvia.

-Igen.

Aztán Adolfo lassan megindult a híd lába felé, Mama követte. Amikor odaértek, Adolfo előre nyújtotta a kezét.

-Te menj fel, én pedig maradok- szólt.

Mama megkerülte őt, és lassan rálépett a hídra. Lépése méltóságot árasztott magából, aztán ahogy újabbat lépett előre a híd megsötétedett sziklái világosodni kezdtek, Mama háta kiegyenesedett, ősz kontya kibomlott, és ő lépett tovább. Haja sötéten omlott le a vállain. Ruhái lépésről-lépésre  vették át a felhők ragyogását. Adolfo miközben nézte ő maga is érzékelte a változást.

Jobb karja behajlott, és kezét egy magas és díszes gömbben végződő boton nyugtatta, haja hosszan és feketén övezte szakállas arcát, és egészen vértezett válláig ért. A híd közben tombolt a megújulástól, ragyogott a kráter felett, és rajta Mama tündökölt félúton megállva. Adolfo már tudta, ahogyan ő is.

-Megérkeztünk- szólt.

Adolfo bólintott.

-Igen Malvia.

Az ég is ragyogni kezdett az erős feláradó fénytől, bevilágítva ott az alkonyi erdőt.

Rózsa újra kikönyökölt a párkányra, és a hegyek felé nézett a nyár esti félhomályban.

Hamar megpillantotta a derengést.

-Na végre, már azt hittem itt ragadnak- avval megfordult és nehézkes léptekkel kiment az ajtón, aztán egy bólintással nyugtázta a mellette álló üres, fákkal benőtt telket és visszament lefeküdni.