Életed alkonyán
rád talál a magány.
Fájnak a régi sérelmek,
fájnak a kedves emlékek,
mert nem tér vissza már
a régi boldog nyár.
Kopott fotókat nézegetsz,
szemedben csillognak könnycseppek.
Tűröd a fájdalmat,
nem akarsz szánalmat.
Nincsenek terveid,
elfogyott már a hit,
hogy még hasznos lehetsz,
erőd fogytán van, elmehetsz.
Életed alkonyán
pihenj békén anyám!
Alkony, mint szakadatlan visszagondolás. A múlttal egybevetett jelen, tagadhatatlan elfogyás. Versedben, Sarolta, belenyugvással írsz a békés öregségről.
VálaszTörlés