Szobámban didereg a meleg,
a kulcslyukam is valamiért berekedt,
a múlt kopogtat befagyott ablakomon,
szobámba lépve, bő köpenyét tárta széjjel,
körülötte nyüzsögtek emlékeim,
feledés-ködfátyol lebbenve lehull,
farkasszemmel néztünk egymásra szótlanul.
Az első fekete kendőben elébem állt:
Én voltam, a bánat, a fájdalom, a keserűség,
A következő a sikereimet sorolta fel.
A harmadik minden napfényt felvillantott,
ami nem sűrűn, de beragyogta életem.
A következő váratlanul széttárta karját:
Voltunk, vagyunk, a jövődben is veled maradunk.
Sírsz, örülsz vagy nevetsz, minket nem feledhetsz
sohasem irányítottunk, te voltál tőlünk erősebb,
őrangyaloddal éld a jelent, velünk lépd a jövőd küszöbét át,
tőlünk, hidd el, tanítót, jobbat sehol sem találnál.
Az biztos, hogy az emlékek sokáig kifejthetik hatásukat. Előjönnek, amikor szükség van/lehet rájuk, s "tulajdonosukon" múlik, mi "hasznosul" belőlük. Mindenesetre meglepőnek éreztem, hogy a sikerek momentumai és a napfényes pillanatok ennyire határozottan elkülönülnek, kedves Mila. :-?
VálaszTörlésKedves Mila.
VálaszTörlésAz ember, magában cipeli emlékeit, amik idővel csak sokasodnak.
De élnek, belebeszélnek a hétköznapok gyakorlatába, és bizony, sokszor nagyon nehéz hurcolni őket.
Csak velünk múlnak el.
gyuri
Meríts hát belőlük erőt most is, kedves Mila.
VálaszTörlésValóban, az lehet a jó módszer erre, hogy mindinkább erőt merít belőle az ember. Mindig újra előbukkannak a múltunk dolgai, ezt akadályozni nemigen lehet, de a fordulópontokat bánni sem. Szerencsére én úgy vettem észre, kedves Mila, hogy pozitív kicsengésű költemény ez, amit - ha így van - jó érezni.
VálaszTörlés