Csüggedt köcsög a verandán,
hasa alján a máz randán
lepattogzott, sarka csorba,
néz egy éltes vajcsuporba.
Rézsút délceg miskakancsó,
ő is maga alatt van csó-
rikám, régen érte epedt
a ház népe, ma már repedt,
poros mentés, megtűrt árva,
kegyét senki nem sóvárgja,
szájról-szájra húzták egykor…
sujtássorán rég csurgott bor.
Légypiszok ül lopótökén,
lócán fakult, megunt kötény,
félrerúgott saras csizma,
nyikorgó szék, kataklizma.
Gerenda, ott paprika lóg,
szemez vele egy analóg
falra szegelt antik vekker,
dacolva az elemekkel.
Roggyant sezlon, éjjeli tál,
daróc lebben, s szag levitál.
Lebegek hát én is talán
letűnt idők fuvallatán…
Nem tudom, mi célból ismételted meg a minapi versed, Attila; talán, hogy a kis változtatásokhoz mit szólunk? A félrerúgott saras csizma helyett megtette a feldöntött szék is. Az éjjeli meg a szag, így is, úgy is a lepusztultságot jelzi. (Bár, gondolom, a két utolsó versszakot akartad elválasztani.) Viszont a csüggedt köcsög ajka jobban tetszik, mint a "csorba sarka"... :d
VálaszTörlés