Kapolyi Noémi: Könyörgés

Az öreg templom külső kapuja semmitmondó és dísztelen két barna, csukott szárnyával nem volt sem hívogató, sem ijesztő.

A misére szállingózók többnyire csak résnyire nyitották, aztán becsusszantak rajta, hogy eltűnhessenek a félhomályban.

Odabent a kevés  fényben az öreg padsorok között, a kopott vöröses szőnyeg egyenesen az oltárlépcsőkhöz vezetett, a hosszú asztalon fekvő fehér terítőn már apró pontokként lángoltak a gyertyák, de csatát vesztettek a hatalmas térben.

Nagy volt a csend.

Aztán bejött az atya, és megkezdődött a szertartás. A hívek felálltak. A régi, nehéz fából készült padok meg sem nyikkantak közben, nagy súlyukkal úgy megállapodtak a kövezeten, hogy az évek alatt egyre ritkuló terhükkel birkózniuk sem kellett.

Az atya nem nézett fel, tudta kik vannak jelen, és a gyér fényben amúgy sem látta volna az arcukat.

Egy csomó idős asszony,  nagyon kevés férfi, jó részük megszokásból ül itt, de némelyeket a félelmük hajtja, jutott eszébe a gondolat, aztán lapozott a misekönyvben.

Lapozni -morfondírozott tovább- minek is? hiszen évtizedek óta mondom ugyanezt, de mindegy, kell a könyv a látvány miatt. 

Kellemetlen érzése támadt. 

Lassan kúszott tudatából a torkába az elégedetlenség.

Tudta, hogy senki nem fog figyelni a gondolataira, csak ülnek, és darálják egyhangúan az imák szövegét, hangosan, egymásnak mutatva vallásosságukat, aztán kifelé menet jól megnézik, vajon ki nem jött el.

Nem ezért tanultam, nem ezért lettem pap! -tört fel belőle a gondolat-, de hangosan csak egy nyikkanást, és egy sóhajt lehetett hallani.

Mégis összeszedte minden lelkierejét, koncentrált és belekezdett.

Hangja nem volt átütő, nem zúgta be a csendet, éppen csak hallhatóan szólt, és nem is igen figyelt rá senki sem.

A templom kupolájába foglalt kis ablakokon nesztelenül surrantak be az alkonyi fények, hogy el ne árulják az odafent csendben, és láthatatlanul figyelő Lélek mindent érző, és halló lényét.

Nagy érdeklődéssel vette szemügyre a lent helyet foglaló lelkeket, de aztán hamar megérezte, hogy rossz helyen jár. 

Unalom, és gondolat nélküliség hullámai árasztották el a levegőt. Éppen tovatűnni készült, amikor megérezte az elöl álló lényét, és maradt.

Végre talált valamit, érzelmeket. A mondandóval nem törődött.

Az asztalnál küszködő erőtlen volt ugyan, de igyekezett.

Mint aki érzi, és érti lelke legmélyén, mennyire hiábavaló az ittléte, hiszen ezeket a szunnydó lelkeket ő egyedül nem tudja felébreszteni, de mégis prédikál nekik, mert érzi, hogy kell a próbálkozás, az esély, hiszen pont ő nem mondhat le senkiről.

Aztán hangja kissé erősebbé vált, mondnadója összeszedettebb lett.

Néhányan kicsit fészkelődtek.

A templomba belépő magas idegen gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és a szőnyeg elejénél megállt.

Hosszú, barna köpenyében nem vette észre senki a jelenlétét, két erős kezét maga előtt leengedve imára kulcsolta. Aztán érezhetően céltudatosan körbe tekintett.

De megérezte az intelmet.

-Várj- hallotta csak ő odafentről-, ne siesd el, menj tovább nyugodtan.

Nem sokkal később az idegen a föld felé forította kámzsás fejét, majd nesztelenül távozott.

-Könyörögjünk!- hallatszott előről. Az erős hangra a hívek bambán feltekintettek, de a szövegre aztán már senki sem figyelt.