No!
Mit is csináltam, amíg nem voltam. Pl. tanítottam. Aztán elszakítottam a bokaszalagom... Aztán írogattam, s megint tanítottam, ismét írtam... Azt hiszem, nagyon magányos vagyok.
https://issuu.com/norton69/docs/partium_t__l_2017_4_60ff8763aad156
In
memoriam Mocsár Zsófi díszlet-, jelmez-és fénytervező
Nagyapám
még nem tudta…
Nagyapám
még nem tudta,
mi
a villanyrendőr.
Csudálkozva
rázta a fejét,
míg
bajszát is megpödörte,
kalapját
a szél messze vitte,
ha
a városban járt.
Persze,
az ő kezében
folytonosan
égett a lámpás.
Fénye
a didergő lelkeket is
melegítve,
mosolyra fakasztotta
a
lesütött szeműek népes hadát,
mert
hitének mécse égett...
és beleszeretett az első házba,
amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
###
Nagyapám
táskarádióval járt a szőlőbe
kapálni
is: kötözni és oldani
-óidős
mobil headset nélkül,
micsoda
furcsa pazarlása
hangnak,
szónak…-
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben…
###
Nem
tudom, mi legyen
nagyapám
Sokoljával…
A
lányomé volt, míg szárnyakat
nem
növesztett a lelke, s a halál
díszlettervezése
huszonöt szál
gyertyával
világította meg
a mennybeli színpadot.
*
A
gyertyák tudták, hol
fészkel
a gyulladás.
Az
agyhártya izzott azon
a
június végi, hollófekete
éjjel,
s nem tudták megmenteni…
Hiába
volt már minden bánat,
hiába
idéztem nagyapámat,
szelíd
orcája a magasban fénylett,
s
csak felhőkkel intett…
később azután
gyereksírásként, mint a
végítélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.
###
Én
pedig élem az özvegyek,
s
reményvesztettek
parttalan
életét.
Hajlék-talanná-telenné
lettem…
Nem
támaszthatom fel
aki
holt, aki volt, aki
üres
folt, aki Zsófi:
memento
mori.
És tudjátok nevét az
árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás
lábakon?
###
Kitépném
pedig az agyam,
Mi
a lámpa sötét éjben,
Mi
az árnyék forró délben,
s
üvöltenék a gyász második
fázisába
érve, mint egy éve,
hogy
adják oda Zsófinak…
*
Ha
megtenném, ismét
a
pszichiátrián kötnék ki…
A
tanárnő ennyit mondana:
„Nekem
is van veszteségem.”
Én
meg azt kérném:
adjátok
ide azt, amivel
felvághatom
bánatkoszorús fejem,
kihasíthatom
helyéről a szívem,
s
szabadon engedhetem
az
összes ütőerem melegét!
Így indulok Szemközt a
pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája
van.
###
Nagyapám
ősz volt.
Kékszeműen
szelíd.
Apám
haja sárga, s,
mint
az érett kalászokból
a
mag, úgy pergett ki
lábuk
alól az élet.
Hófehér
hajam festem,
színe
olyan, mint Zsófié
volt:
angyalok lábain
sötétlő
zoknik…
…
Csak
a könny marad
tengerízű
bárka a szemem,
s
így fogok megöregedni
egyedül,
unokák
nélkül,
akik
majd sohasem
tudják,
milyen volt
az
arcom, a rádióm,
s
édesanyjuk hangja…
Szivárványnapok
jöhetnek-mehetnek,
én
már nem kelek
útra,
csak ha végképp
elmehetek
Oda,
ahol
nincsenek fosztóképzők,
nyugtatóéhes
farkasnapok,
s
kihull az emberek árnyéka is…
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
###
S
ki volt Zsófi? Már nem tudja
senki,
mert a fényképezőgépe
itt
pihen egy oltár mellett,
nincs
uszálya,
füstrokolyája,
csak
napnyeste gyönge szárnya,
mi
nem röpdös, nem kér
számon,
rajta ül az én hallgatag
magányom
gyöngye és átka
a
világ ellen, a kóma ellen,
mi
sírba tette, reményeit
maga
mellé temette,
Dona nobis pacem!
Dona nobis pacem!
###
(Még-
sincsen
emlék-
eimben
alagút.)
M.
Fehérvári Judit
:-s
VálaszTörlésGratulálok a megjelenéshez, Ditta.
Jó, hogy megírtad e verset, kedves Ditta! És nem azért, mert valamennyit is kiírtál volna fájdalmadból. Hanem elsősorban azért, mert felmutattad soraiddal azt a veszteséget, azt a nagy-nagy hiányt, amit Zsófi halála okozott az őt szeretőknek, mindenekelőtt Neked. Ami miatt bánattal telt meg szívünk, és melytől keserűek a lépeid, és mégis, így is végig kell járnod az elrendelt utad. Ahogy írod: szemközt a pusztulással...
VálaszTörlés