Régóta kereslek,
régóta vártalak,
magam mögé gyűrtem az időt,
hogy találkozhassunk
a lét semmibe nyíló kapuja előtt.
Mióta a közeledben élek,
elveszítettem önmagam,
énem sápadt jelképe vagyok csak,
valaki, aki menekül,
valaki, aki voltaképpen nincs is,
de próbálja folytatni a Semmit.
Nem számít,
ha más is érzett már hasonlót,
nem vigasztal, ha sajnálsz,
nem érzem.
Nemsokára messze megyek innen,
fekszem majd gondolatok nélkül
görcsös gyökerek fölött,
Üres szememből hangyák menekülnek,
nyirkos hajamban béke ül,
Átfolyik rajtam az idő
észrevétlenül....
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésAz idő halad, életben, halálunk után is... Előbbit gyásszal övezzük, utóbbit - jobb szó nincs rá - jó előre tudomásul vesszük. De bármennyire tudatában vagyunk is e megmásíthatatlannak, sajnáljuk nagyon az életteli létezést... ;(
VálaszTörlésA rekviem az elrontott életet gyászolja, a jóvá ár nem tehető, nem feledhető fejezeteket.
VálaszTörlésa lelki béke, a bátorság és a bölcsesség hiányát