Vasárnap délután korzó volt a főutcán,
kíváncsi szemek se hosszát se végét nem látták.
Lépés távolság senkinek sem jelentett akadályt,
másnap szállt a süket telefon a falun át.
Legszebb ruhában díszelgett a boldog főutca,
mosollyal üdvözölte az újabb csatlakozókat,
kétirányba lépkedtek a fényes cipők oda és vissza
szemek találkoztak nem egyszer csábítóan.
Nyüzsgött az utca akácillatos sétálókkal, ifjakkal,
anyuka, apuka a gyerekekkel útjuk végén fagyiztak
Sógor cukrászda tele volt egymásra talált lelkekkel,
egyedül én maradtam barátnőmmel kettesben.
Sétautamon gondolatban ismeretlen volt a szeretőm,
kéz a kézben az utca huncutul ránk kacsintott, kísérőm
senki sem láthatja, egy cipőben jártunk keltünk ketten,
betöltöttük a titokzatos, láthatatlan főutcát érzelmeinkkel.
Föltámadt a szél-lelkem vitte, söpörte az utcát,
nem tudom miért nem érintett a valós vágyakozás,
sugárzó tekintetekre másra csillogj, volt a felelet
barátaimnak feltűnt, egykedvűséggel telített a lelkem.
Meggyőztem önmagam, a választás enyém lesz,
ne kísérjen kitartóan házunk kapujáig egy fiú sem.
Lélektelen utcán választottam kettőt, nem egyet,
Cipeltem a keresztem, amit megérdemeltem.
Elhitettem magammal eljött az igaz szerelem,
túl nagy önbizalom, majd én megmutatom.
Megmutattam, hogyan nem kellett volna sétálni
régen feledésbe merült főutcán, a vasárnapin.
Legsajátabb emlékeidről verselsz itt, kedves Mila, s írod, milyen is volt a reményteli séta azon a főutcán, kiadós önbizalommal. És szerényen ugyan, de leírod, elénk tárod: nem az lett, amit vártál, csalódást élt meg az egykori kiskirálylány...
VálaszTörlés