Egy kiszikkadt tobozt hintáztat a szellő,
szára még szorítja a perzselő napon,
végzete megírva, tudja jól, hogy eljő,
csalogatja mélyből lágy tűlevélalom.
Gyermekeit régen szétszórta az élet,
szerencsésebbekből délceg magonc fogant,
magányában érzi, hogy tavaszból tél lett,
nem fogalmaz már meg miértet és hogyant.
Szeme előtt korhadt el az öreg kőris,
láncfűrészek ültek aszott ágain tort,
elszálltak az évek, velük az erő is,
sose lesz már olyan szép a világ, mint volt.
Felhők játéka rég nem keríti lázba,
mit neki bársonyos hajnali harmatok,
villám verte vihar centrumában ázva
vár egy találatra, - jobb is, ha hallgatok…
Ám valami történt, búskomor álmából
szokatlan kellemes, furcsa neszre ébredt,
látta, hogy két csinos kismadár téblábol,
körülötte és a csőreikben tépett
fűszálakat hoznak, huss, el, aztán vissza,
lassan minden puha, szalma, fodros boholy,
nem is tudta, hogy ily csiklandós, már tiszta
szívéből kacagott, könnyes tobozmosoly
ült ki az arcára, új értelmet kapott
élete, boldogan nézte, amint eggyé
válik a fészekkel, s elképzelte, ahogy
tavasszal neki is költ majd vörösbegyné…
Grafika: Balogh Marcsi
Ilyen az elmúlás közeledte... A toboz végigondolja, amit megélt, és sejti a közeljövőt... De milyen csodás fejlemény, örvendhet a fészekrakók jöttének... Ez igazi fellángolás, hoztak egy utolsó reményt! :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen, kedves Francis, hogy olvastál! :)
TörlésÉlettel teli természetversedet örömmel olvastam! üdv.: Árpád
VálaszTörlésKedves Árpád! Köszönöm szépen a látogatásodat versemnél! :) Üdv!
Törlés