Többnyire béemvével (ahogy mondják: busszal, metróval, villamossal) közlekedő barátom mesélte.
Kemény napja volt, igencsak elfárasztotta az anyagbeszerzői rohangálás-utánjárás. Hazafelé tartott, felszállt a buszra, s lehuppant egy éppen megüresedő ülésre.
Képzeljük el: ahogy leült, mondhatnánk elterült a széken, tagjai szinte szétomlottak a váratlan elernyedés örömében. Egészen biztos, hogy azon nyomban szemét is lehunyta, s az alvás állapotába süllyedt volna, kicsinyke rést hagyva a külvilág számára, hogy a célállomás nevét hallván feleszméljen.
Így lehetett volna, ám kemény hang rivallt hősünkre. Az utána igyekvő hölgy szólította föl helye átadására, aminek riadtan eleget is tett. „Jutalmul” egy ideig még hallgathatta a monológot a – mint kiderült – tanítónő utastárstól. Hogy milyenek az emberek, hogy nem elég a sok vesződség az átok kölykökkel nap mint nap, még leülni sem engedik hazaúton, ezeken a büdös járműveken. Mondta, mondta a magáét, egyáltalán nem gondolva arra, hogy másnak is meg lehet a kemény napi megpróbáltatása, csatározása fontos ügyekben, értetlen hivatali ügyintézők s mások miatt.
Barátunk már a dühös tanerő helyett is szégyellte magát. Miközben tűnődött azon, mennyire méltó a „pedagógus” megszólításra az, akiből ennyire hiányzik az empátia, egyszer csak rádöbbent, hogy íme, most ő is milyen könnyedén ítélkezik. Önkritikus megállapítása után arra gondolt: szegény, kimerült tanítónő, tényleg, ma kijuthatott éppen elég neki is…
A leírt eset már többször is eszembe jutott, nehézkes mozgású, fáradtságról tanúskodó arcú utastársakra pillantván...
Végül is, akitől a sztori származik, miképpen „dolgozta fel” a jellemformáló történetet? Valószínűnek tartom, hogy bármennyire kimerült is, útjain már legfeljebb félig üres kocsiban foglal ülőhelyet!...
A kép címe: Munkakönyv; Balikó András munkája
Érdekes a történet. Őszintén megvallom, - volt néhány pedagógussal dolgom- , de olyannal nem, akiből ne a panaszáradat ömlött volna.Azt az érzést keltik a többi emberben, hogy rajtuk kívül a világon senki sem dolgozik, arról nem is beszélve, hogy ők az anyagilag meg nem becsült nemzet napszámosai. Csak a tisztelet és a megbecsülést nem az örökös sipákolással lehet kivívni, hanem az igazi pedagógusi munkával. Olyannal, hogy az ember még öreg korában is szeretettel, tisztelettel legyen képes szólni róla. Nekem volt ilyen napközis tanítónénim, örök szeretettel gondolok rá. Leírhatnám a nevét is, de rajtam kívül nem mond senkinek semmit, kivéve aki ismerte. Talán most kicsit többet írtam a kelleténél, vagy a szokásosnál, de ez a téma, amiről írtál igazán örökzöld, és az alapeset nem változik évtizedek óta sem. :)
VálaszTörlésMilyen igazad van a szeretetteljes emlékezést illetően, Ildi! Amúgy meg az amúgy is panaszkodás jellemezte országunkban jó pár szakmában lehet jogos a rosszkedv, különösen manapság, amikor sokan külföldre vándorolnak a jobb megélhetés reményében. - Köszönöm véleményed! (o)
TörlésKedves Gábor!A pedagógusokról sok ember - még a sógorom is - azt gondolja,hogy nem is érdemel sem több pénzt, sem elismerést,tiszteletet,mert nem dolgozik meg érte. Rengeteg szabadideje van,kirándulhat a sok gyerekkel...és nem fárad el soha. Nos, minthogy tanár voltam, és lányom is, eléggé ismerem a helyzetet. Még fiatalon - amikor terhes voltam, akkor sem kértem helyet és semmit magamnak. Mindenki lehet fáradt, joga van ülni a járművekben, de a fiatalok sem adják át a helyüket még rokkantaknak sem, ezt is tapasztaltam. Őket sem oktattam ki, az a szülők feladata lett volna, de ők talán olyanok,mint a történetbeli utas. Ez a mostani világ nem ismeri a tiszteletet, nem tehetnek róla, nincs rá példa.
VálaszTörlésIgyekeztem differenciáltan megírni a történetet, mert úgy gondolom, bármennyit változik is a világ, nem általánosíthatunk. Úgyhogy azt mondom: vannak szép számmal olyanok is, akik tisztelik az időseket, s átadják helyüket rokkantaknak, nőknek, idősebbeknek. - Örültem hozzászólásodnak, Sarolta! :)
TörlésKedves Gábor!
VálaszTörlésValóban vannak kivételek, vannak még pozitív jellemű fiatalok is...
Én sajnos hajlamos vagyok a rossz tapasztalatokra emlékezni,aktív koromból, amikor sok diákkal együtt utaztam a buszon és sok trágár szöveget is hallottam tőlük. Ma már ki sem tudok menni az utcára,biztosan megváltoztak a fiatalok jó irányba,bár nem hiszek benne, sok az erőszak,mint a felnőttek körében is.
Nem véletlenül van a tanár és a pedagógus szavunk... Egészen mást jelentenek. A magyar emberekből meg ömlik a panasz, sajnos...
VálaszTörlésIgaz, kedves Ditta, az első állításod is, és a második is... Bizony, sokszor nem esik jól a nagyvárosi utcán végigmenni: annyi a rosszkedvű arc, hogy lehangolódik tőle az ember... - Köszönöm hozzászólásodat!
Törlés