Kapolyi György: Szürke csend

Az első emeleti kétszobás lakás az elhanyagolt kertre nézett. Áttekinthetetlen volt a kép, minden mindennel összenőtt, a sűrű, egységes lombsátor alatt, nappal is meghúzódott az éjszaka. Az elhalt törzseket és gyökereket, a szorosan rájuk nőtt vastag indák tartották, úgy tűnt a szemlélő számára, hogy ők is élnek.

Milyen érdekes is az élet. Sok dolog hat élőnek a szem számára, csak megfelelő távolságból, és diszkrét megvilágításban kell nézni- szólalt meg a madárcsontú öregasszony, aki az ablaka előtt ült, mint rendesen.

Már ritkán aludt, és keveset, pirkadatkor elfoglalta kitaposott cipőre emlékeztető kényelmes foteljét, és nézte a kertet. Figyelte, mint kúszik lassan az éjszakába a kép, érezte, búcsút intenek neki az egyre kivehetetlenebb fák és bokrok, elköszönnek egy másnapi viszontlátás reményében.

Még sokáig üldögélt az ablakban, nézte a vastag feketeséget, tudván, a kert benne foglaltatik, megelevenedve az a másik világ, amit a pirkadat elsöpör.

Hangtalan suhannak az ágrengeteg furcsa árnyai, bujkálva a lombok és száraz gyökerek között, a hosszú évei alatt megsokasodott emlékeinek megfoghatatlan víziói, amiket a sötétség ellenére is látott.

Gyakran előfordult, hogy a hajnal a fotelban találta, a kert fürdött a friss fényben, elhitetve, hogy valami új, valami más kezdődik, most történik valami felemelő és izgalmas, mert a ma más, mint a múltba süppedt tegnap.

Egyedül a lombok közé bújt éjszaka tudta, hogy ez egy álom, ez csak a képzelet és vágy gonosz játéka, ami alkonyatkor szertefoszlik, mint minden, ami remény. Milyen furcsa is az ember- szólalt meg a madárcsontú, magas erőtlen hangon. Mindig várunk valamit, egész életünk egy várakozás, bár nem tudjuk minek kéne jönnie, de reménykedünk.

Észre sem vesszük, de ugyan abban telik el időnk, és azt az ugyanazt igyekszünk másként látni. Az ember a tényektől függetlenül képes a dolgokban azt belelátni, amit látni akar.

Ez a kert is mindennap valahogy más, mint előző nap volt, ez, az önmagát ismétlő örök folyamat sosem változik. Megjelennek az új hajtások élénkzöld leveleikkel, ránőnek, átölelik a már elhaltakat, nem engedve őket elesni.

Ezek a holt emlékek igazolják a múlt hajdani voltát, intő jelekként, egy pillanatra sem engedik az újakkal feledni a valóságot, hogy semmi nem tart örökké, csak a végállapot.

Ennek csendje és békéje lekeveredik az új növények optimizmusával, megpróbálván fékezni a remény okozta túlkapásaikat.

A már áttekinthetetlenül elvadult kert, a maga módján tökéletes, mert benne van a nappal és az éjszaka, a feltámadó élet és a búcsú fájdalma is. Minden egyidejűleg létezik, és megfér egymással, így alkotva meg, a tökéletes egységet.   Hogy mennyivel szebb és hitelesebb egy kert, ha nem nyúl hozzá emberi kéz.

Így a természet alakítja úgy, ahogy kell, nem torzítja el semmiféle emberi fontoskodás, támasztva egy hamis látszatot, ráfogva, ez így helyes.

Egyre többször, és gyakrabban sétál lelkem az elvadult fák és bokrok áthághatatlan erdejében, mert igazán test nélkül lehet valaki szabad.

A fakoronák alá szorult éjszakában azzal találkozhatom, akire éppen gondolok,

együtt sétálgathatok a valós világban a múlhatatlansággal, amihez mérik a mulandóság fogalmát.

Itt, a fák között nemlétezik gonoszság és féltékenykedés, megbántottság vagy harag, itt minden felülemelkedett a földi kényszerszokásokon, ezek a fogalmak itt érvénytelenek, nem mondanak semmit. Mint nehéz pára gomolygok a kusza növények tömegében, átöleljük egymást a mosttal és az emlékekkel, szorosan összefonódva lejtjük lassú táncunkat, lelkünket elárasztja a béke és nyugalom, a finom szellő szolgáltatja a dallamot, a végtelenül távoli éneket, ami vég nélkül szól, és átitatja egész lényemet.

Igen. Egyre gyakrabban időzöm a kertben, egyre inkább oda tartozom.

Mert mindenki a kerthez tartozik, csak nem figyel oda.

Mire ráeszmél, lehetőségeinek pusztulása az ára, a fizikai lét lehetőségeire gondolok, már jószerivel túlélt minden élhetőt, nem marad más, mint a befelé figyelés.

Akkor kinyílik számára a világ, számtalan létezőt észrevesz, érzékelni kezdi a láthatatlant a maga mérhetetlen nagyságában.

Szelleme kiteljesedik, már helyére képes tenni életének dolgait, bölcsebbé válik, de a sors iróniája, és bölcsé válásának ára az, az időhiány, ami meggátolja abban, hogy tudását érvényesítse.

Ami marad, sokkal okosabb haldoklónak, mint amilyen volt élőnek. A madárcsontú lemondóan sóhajtott, csupa ránc kezeivel végigsimította madárarcát.

De nem panaszkodom - mondta halkan, sok év van mögöttem, emlékeim történelmi távolságban világítanak, halk fényeit csak én látom.

Végezetül még az is megadatott, hogy megismerhettem a kertet, kiteljesítve vele önmagam.

Megsejthettem, hogy látszólagos eltűnésem után egy végtelen szabadság vár, amit hosszú életemmel kiérdemeltem.

Az igazság az, hogy csábít a kert, itt már mindenben volt részem, amiben lehetett.

Már nem akarok senkitől semmit, és tőlem se akarjanak.

Életterem lezsugorodott a fotelomra, benne időzve, magamban élek, és ez igenis bír a teljességgel, mert bennem van a világ, és nem körülöttem.

Életem egyszemélyes vállalkozás, csak az én véleményem az, ami számít.

A körülöttem jövő- menő emberek csak fiktív valóságok, engem nem érintenek.

Feltűnnek, és eltűnnek, aki fix pont a forgatagban, az én vagyok.

A világítótorony a nagy hullámverésben, aki a horizontig végiglátja az óceánt, de, ő sem tovább.

A lassan ráereszkedő alkonyat lágyan átölelte, ő csak nézte a kertet, a homályba vesző részleteivel, az érkező éjszakai fuvallatok úgy ringatták a lombos ágakat, mintha neki integetnének.

Hallotta a törzsek között feltámadó életet, az éjszaka lényeinek feltámadását, annak a másik világnak a lüktetését, amit mindig láthatatlanná tesznek a nappalok.

Hitte, a sötétbe merülő kert másnapba vetett hitét, mert tudta, egy végtelen folyamat fontos résztvevője, aki nem hagyja el őt soha.

Nem érzett mást, mint ólmos fáradtságot, és megkönnyebbülést.

Hátradőlt, becsukta szemeit, és mélyet sóhajtott.

Még érezte a sötétben, hogy valami óvatosan és szeretettel átöleli, és többé nem vágyta, a fotel nyomását.

A reggel megérkezett, mint mindig, üde fényei bevilágították az ébredező szobát. De a poron, és az üres fotelen kívül, nem talált senkit.  

Kép: Kapolyi György alkotása