A távoli hegyek kékek,
festményen megörökítve
csábítón szépek.
Szirteken szökdelő kőszáli kecskék
barlangban lakozó, brummogó,
bocsokat dajkáló medvék,
Illatos csönd, csak darázs döng,
viruló sziklavirágokon ődöng.
Szabálytalanul kiugró kőtömbök,
gyorsan gördülő göröngyök,
keringő sasok a fészek fölött,
cikázó fények a felhők között.
Hegyek gyomrában fortyogó láva,
kitörni készül, habzik a káva szája..
Fenséges látvány - csak messziről,
de közelről mindenütt kopár,
szürkére vált közelről,
Ha füstöl az ormon a pipa,
haragszik, háborog a hegy,
hallgat a csendben még áhítatos ima,
Káromkodása tüzét okádja,
hömpölyög, ömlik a láva,
lejátszódik a természet ősi drámája.
Elpusztít mindent, mi útjában áll,
messze sodor a forrongó ár
állatot, embert, és növényzetet,
ilyenkor is szép, ha képekről nézed.
A hegyek csak távolról kékek,
lábad alatt a kő szürkévé lesz..
Szép álom az élet, de felébredsz,
mégis: az álom elkísérhet...
A természet fenséges és szürke is, a részeként létező embernek életet álmodni szép (is)... Egyfajta próbálkozás gyanánt akár így is összefoglalható-jellemezhető egyszer megélhető világunk, kedves Sarolta. :)
VálaszTörlésA dolgok lényege meghatározó: azzá teszi a dolgot, ami, - de a látszat sokféle, és ez fontos, megkülönböztető szubjektív is. Hamlet monológjában: "a látszik, megjátszható" - ezt ki is lehet használni...
VálaszTörlés