Kapolyi Noémi: Egy nagy szerelem története, velem, a nő szemével 5.rész

Nehéz idők

Én mindent elkövettem, hogy észrevegyen Zsolt, - és ő nem látott engem – így lehetne összefoglalni röviden.

Persze néha azt hittem észrevett, amikor megfogta a derekamat, vagy mögöttem állt szorosan, de aztán rá kellett jönnöm, hogy amit én tudatosnak véltem, az nála teljesen öntudatlan mozdulat volt.

Egyszer aztán a sokadik ilyen alkalommal megkérdeztem tőle, hogy mikor veszi már észre, hogy én nem egy növény vagyok, hanem egy nő?

Ő meg mosolygott, és azt mondta, hogy majd figyel erre.

Egy alkalommal épp a VIII. kerületben jártunk, tél volt, és kemény hideg, hiába viseltem a kesztyűm, annyira átfagyott a kezem, hogy pirosak voltak az ujjaim, és fájtak, beültünk az autóba, beindította a motort, aztán kitárta a két tenyerét.

- Add ide a kezeidet, megmelegítem -, mondta mosolyogva.

Olyan gyengédséggel tartotta a kezeimet a kezében, lehelgette, és olyan szeretetet láttam a szemeiben, hogy nem is tudtam hogyan reagáljak erre.

Ha napközben külön vezetett az utunk, akkor lelkesen kerestük egymást telefonon, minden lehetőséget kihasználva, hogy hallhassuk egymást, vagy sms-t írtunk éppen arról, mit intéztünk.

Hétvégeken Zsolt minden módot igyekezett megragadni, hogy beszélgethessünk pár szót, vagy akár hosszabban is. Ha pincéből telefonált, tudtam hogy a kisszékén kucorog. A beszélgetéseink elején gyakran kedvetlennek hallottam, aztán már össze-vissza meséltünk mindent egymásnak, csupa hétköznapi dolgot, amiket mégis olyan repeső érzéssel hallgattunk egymástól.

Szép, napos és hideg délután volt, úgy adódott, hogy még fodrászhoz is be tudtam ugrani, nagyon örültem, mert szerettem ha jó a frizurám. Kilépve a friss levegőre csak annyit írtam Zsoltnak, hogy csinos lettem, majd eltettem a telefonomat és újra nekivágtam a városnak.

Nemsokára zümmögött a mobilom a táskámban.

Elővettem, és ahogyan számítottam is rá, Zsolt válaszolt. Kíváncsian néztem a képernyőre, de szinte azonnal szörnyű érzés kerített a hatalmába, mert a kijelzőn ez állt:

„Nincs szükség ilyen üzenetekre, és a jövőben csak a munkával kapcsolatosan írj!”

Elárult!-ez volt az első gondolatom-, mert éreztem, hogy ezt az üzenetet nem ő írta.

Egészen másnapig kellett várnom a magyarázatra.

Már az irodánkba lépve éreztem Zsolton, hogy távolságtartó velem. Nagyon rosszul esett, nem tudtam mit tehetnék, mert szinte nem is adott alkalmat arra, hogy megszólíthassam.

Szorongtam, és bántott a dolog.

Nagy nehezen végre a folyosón megállt egy pillanatra, én pedig megkérdezhettem tőle, mi volt ez az sms?

Zsolt rám nézett, és mintha csak egy idegen lettem volna, annyit felelt:

-Odaadtam a telefonom a feleségemnek, hogy írjon vissza neked.- szólt szárazon,  és már ment is a dolgára.

Nekem pedig csendben folytak a könnyeim.

Azután lassan tovább vánszorogtak a napok, és rettenetesen hiányzott a barátom.

Beköszöntött a december, a barátságunk most is mély, és őszinte volt, de mégis éreztem, Zsolt távolságot tart velem, és állandósult nála egy amolyan borongós hangulat, levert és rosszkedvű volt.

Nagyon féltem attól a hosszú szabadságtól amit mások annyira várnak.

Karácsony előtt elköszöntünk, gyors öleléssel és két puszival váltunk el.

Valahogy elteltek az ünnepek. Vánszorogtak a napok, nagyjából minden rendben zajlott, de Új Év után belázasodtam. Először csak a fejem fájt, aztán egyre gyengébbnek éreztem magam, pár nap elteltével már nem voltam az erőmnél, és lázcsillapító nélkül alig tudtam valamit csinálni. Mire eljött az év eleji első munkanap, állandóan lázam volt, és a szívem össze-vissza kalimpált a mellkasomban, ha megerőltettem magam.

Bementem dolgozni.

Amikor az irodába léptem, megpillantottam Zsoltot, melegítőben, mély, sötét karikákkal a szemei alatt, az arcán több napos borostával.

Odaléptem hozzá.

-Ölelés?-kérdeztem.

Zsolt széttárta a karjait, én meg elbújtam bennük, egy árva szót sem szóltunk.

Jó pár percig álltunk így.

Aztán leültünk egymás mellé, és megkérdeztem mi van vele, akkor mesélte el, hogy már napok óta lázas, azt hitte be sem tud jönni, de most mintha jobban érezné magát.

-Én is napok óta lázas vagyok -mondtam neki-, de mintha én is jobban kapnék most levegőt, állapítottam meg.

Azután ismét teltek a hetek, és ugyanolyan lelkesen kerestük egymás társaságát, mint ősszel.

Egy alkalommal leparkoláskor Zsolt ülve maradt a kormánynál, éreztem, hogy mondani szeretne valamit.

-Tudod, el akartam jönni otthonról akkor, fiatal fiú voltam, nem akartam otthon lakni, nem akartam úgy élni, ahogy anyám elvárta, és sikerült.

Most mindazt megteremtettem, amit akkor elképzeltem, mesélte halkan.

Vágytam egy családra, normális életre, de ha előbb ismertelek volna meg, akkor most te lennél mellettem, és nem más, mert én is szeretlek téged.

Viszont már mással élek, és ezen nem lehet változtatni ebben az életben.

Mindig leszek neked, fogalmam sincs, hogy hogyan, megoldom, de kérlek, tegyél le rólam.

Én csak ültem mellette némán, lassan felnéztem rá.

-Szeretlek téged - suttogtam.

Nem ellenkeztem a kérése ellen, de hiszen én mindenért annyit küzdöttem, nem ismer engem Zsolt, ha ismerne, hogyan is kérhetne ilyesmit tőlem, hogy mondjak le arról, akit most már tudom, hogy szeretek és ő is szeret engem.

Döntöttem, harcolni fogok, de nem mondom el neki!