Kapolyi György: Jégvirágok Antóniának

Hát...igen. Szokták mondani az utcabeliek, ha meglátják a járdán riszálni Antóniát.

Hát mégsem teheti az úttesten, -mondják a megértőbbek, akik furcsa módon mindig férfiak.

Mindenkinek élni kell valamiből, na meg a pénznek nincs szaga. Dehogy nincs- replikázott egy dagadt vénasszony. Már hogyne lenne. Csak a szegénységnek van szaga.- morogta egy göthös vénember, és hályogos tekintetével gyönyörködve kísérte Antónia hajózó, ringatózó nagy fenekét.

Ha nem lennék ilyen vén, - folytatta az öreg, de a dagadt közbevágott.

Na, akkor mi lenne, maga szájhős.

Most, tud a korára hivatkozni, de akkor mit hozott volna fel kudarca okaként?

Talán a hátszelet?

Vén nagyot mondó- folytatta az asszony. Magának fiatalon sem volt pénze ilyesmire, tehát ne áltassa magát, nem veszített semmit.

Hát, maga aztán tudja- felelte az öreg, maga olyan okos, nem is tudom, miért nem indul vetélkedőn.

Maga Ferenc Jóska idejében látott utoljára férfit, azt is csak hátulról, mikor meglátta magát, és elfutott.

Hogy maga mekkora marhaságokat talál ki, azzal az elmeszesedett agyával!- Így az asszonyság.

Ha tudni akarja, én olyan széplány voltam, hogy versengtek értem a férfiak.

Tényleg?- válaszolta az öreg, rekedt nevetése felbőszítette az öregasszonyt.

Nem azért futottak maga után a férfiak, hogy megverjék? Én meg vagyok győződve, hogy azért futottam volna.

Maga?- hörögte az asszony lila arccal. Én a magafajtával szóba se álltam!

Magával ez, az Antónia sem állna szóba, akármennyi pénze is lenne.

Ez férfiakra vadászik, nem döglött nyulakra!

Nagy erkölcscsősz. De ha most megpaskolnám azt a hatalmas fenekét, biztos jólesne.

Micsoda? Addig lenne magának karja.

Hogy milyen ocsmány tud lenni, egy ilyen gusztustalan vénember!- szólt dühöngve a hajdanvolt széplány, ha még télen is itt eszi a fene, bámulva Antónia fenekét, ne felejtsen elszedni egy csokor jégvirágot neki.

Arra még talán telik nemes lovag. Hogy nem sül ki a szeme az ilyennek- zsörtölődött az öregasszony, mind hülye lesz vénségére.

Nehézkesen felemelte szatyrait, és eldöcögött.

Kép: Kapolyi György alkotása