A beteg elmegy orvoshoz,
illetékes gyógyítóhoz.
Panaszolja: fáj a hasa,
mondaná meg, mi a baja.
A belgyógyász megvizsgálja,
baját diagnosztizálja,
feltárja a fájás okát,
de a testbe bele nem vág.
Szüksége van a sebészre,
a sebésznek a szikére,
belgyógyász útmutatásra,
a daganatot kivágja.
Bár két orvos gyógyította,
mégis belehalt a kórba.
Jön a kórboncnok munkája,
ő az okokat feltárja.
Ő mindent tud, mindent vághat,
most már későn kap tanácsot.
Nincs szüksége kollégákra,
a holtnak sem orvosára.
Egyedül megy a halálba.
Sem a tudás, sem ügyesség,
életét meg nem mentették.
Ha egy napon majd feltámad,
elmondja: ki mennyit ártott,
mi vezetett halálához.
Ennek kevés az esélye,
ezzel a mesének vége.
Versedről, kedves Sarolta, eszembe jut, mit olvastam minap Benedek István orvostörténeti tanulmánykötetében. Annak idején (a XIX. században) az "új bécsi iskoláról" ilyesmit is beszéltek: Josef Skoda felállította a diagnózist, Rokitansky pedig igazolta - a boncasztalon. Az biztos, hogy együttműködésüknek nem kis szerepe volt a modern diagnosztika létrejöttében. - Hogy manapság milyen színvonalon működik a többre érdemes honi egészségügy? Erről a személyes tapasztalatok és a média tudósításai kiadósan informálnak... ;(
VálaszTörlésKöszönöm a számomra új ismeretet, a tudomány fejlődése emberi zsenialitásból ered, sok kutatásból, de a politika és a kapzsiság tönkre teheti, meg is teszi.
VálaszTörlésLásd: víztakarékosság a kórházakban! - és a fertőzésveszély??,
Tök.életesen leírod a magyar egészségügyi közállapotokat!
VálaszTörlés