Kapolyi Noémi: Egy nagy szerelem története, velem, a nő szemével 8.rész

Szorongásokkal teli óvatos boldogság

Eljött a Szent Este. Rohantunk fát venni és sikerült!

Már vak sötét volt, a piaci árusok csomagoltak az egyre inkább elnéptelenedő, gyéren megvilágított piactéren, a fenyőfák egy helyre beállítva várták a homályban a legközelebbi hétköznapot, hogy elszállításra kerüljenek.

Leparkoltunk, Zsolt kiszállt, és még éppen időben odasietett a fenyőárushoz, aztán kisvártatva megjelent egy összekötött fával.

Hazasiettünk, és a nappaliban Zsolt felállította a fenyőfánkat. Gyönyörű fácska volt.

Délután még hamarjában sikerült megvenni két doboz olcsó, egyszerű díszt, most kicsomagoltam őket és együtt feldíszítettük a fát.

Aztán ott ácsorogtunk előtte, és fogtuk egymás kezét.

Nem tudtam meddig lesz ez így, mit hoz a holnap, de éreztem ahogyan valami repeső boldogság-féle kezdi szorongatni a torkomat.

A következő napok sétákkal és rengeteg beszélgetéssel teltek el.

Kérdések özöne lapult a fejemben.

Vajon meddig lesz itt velem?

Talán az Ünnepek alatt annyira hiányoznak majd neki, hogy hazamegy hozzájuk?

Lehet, csak pár napig lesz itt?

Nagyon nehéz volt magamban tartani a gondolataimat, de néhány napig azért sikerült.

Egyszer aztán otthon az asztalnál kávézás közben összeszedtem magam, és megkérdeztem Zsoltot, hogy érzi magát és mik a tervei.

-Mondd, mit tervezel? maradsz még velem, vagy annyira hiányoznak, hogy inkább visszamész hozzájuk?, mert ez jár a fejemben és félek tőle. Inkább mondd el, ha bizonytalan vagy, jó?-kértem.

Zsolt csendesen üldögélve rám függesztette a tekintetét, aztán letette a csészéjét és az asztalon átnyúlva megfogta a kezem.

-Itt vagyok, nem megyek sehová- felelte.

Csak később mondta el nekem, hogy a másfél év gyötrődések sorozatából állt. Rettegett azért, nehogy elveszítse a családját, de azért is, nehogy engem elveszítsen. Ezerszer újra és újra vergődve meggyászolta a  lehetséges veszteséget, míg végül lecsendesült és döntött, eljön otthonról.

Itt volt velem, és nem akart elmenni.

Én pedig tele voltam reménnyel, és igyekeztem őt mindenben lelkesíteni, vigasztalni.

Aztán megkezdődött az Új Év, közösen.