Kapolyi György: A közöny

Az erdőben sétált a fák között, úgy döntött ezen túl érdekli a természet. Időnként magához húzott egy virágzó ágat és megszagolta. Sem közben, sem utána a virágra és illatára nem emlékezett, Meleg volt. Unottan megtörölte gyöngyöző homlokát kézfejével, nem gondolt semmire. Nem érezte mire lép, bármi került talpai alá – eltaposta. Nem volt ebben szándékosság. Csak nézett előre és lépdelt.

Magas volt, arcát vékony ágak simogatták, karcolták haladtában, észre sem vette.

Már órák óta ment, átgázolt a kis tavon, hosszú ősz szakállát játékosan borzolta a déli szél. Haja beleakadt egy madárfészket tartó ágba, lesodorta. A szétszóródó tojásokra nem is gondolt.

A kék égbolton egyre gyülekeztek a fekete viharfelhők. Vészjóslón tornyosultak egymás fölé, vad gomolygásukban kivillantak a szél korbácsának fényes fogai.

Nyugodt léptekkel ment tovább.

Kíméletlen villámok hasogatták az eget, hatalmas dörrenéseikkel minden élőben megfagyasztották a lelket.

Észre sem vette.

Pattanásig feszültek a viharban a környező fák koronái, recsegve törtek le hatalmas ágak, éjszakai sötétség borult a tájra-ő ment tovább.

Egy hatalmas villám bevilágította az egész erdőt, és a közönybe csapott. Fejétől derekáig kettéhasadt, felismerhetetlenül feketére égve füstölgött egész teste.

A szakadó jégeső kíméletlenül vágta maradék arcát. Fel sem vette. Mögötte széles csapás jelezte útját, minden elsárgult, megfonnyadt, őszt varázsolva a nyárban. A vihar elült, halálos csend borult a környékre. Nem hallotta a széttört, agyonázott természet nehéz sóhaját.

A hegy lábánál sem lassított. Úgy ment föl meredek oldalán ,hogy nem is kapaszkodott .A következő hegy sziklás ormán megállt Vissza sem nézett.

Alakja lassan ködszerűvé vált betakarva mindent, beleivódva az összes élő lelkébe.

Kép: Kapolyi György alkotása