A barátságról

   

      Az egyik legáltalánosabb, mégis különleges kapcsolat a barátság két ember között – tekintet nélkül a köztük levő nembeli, korbeli, vallási, nemzeti vagy egyéb különbségekre. Létalapja a KÖLCSÖNÖSSÉG.

Érzelmi tartalma is van, csupa pozitív jellegű érzelem: szeretet, bizalom, szolidaritás, megértés, támogatás, közös értékrend, érdeklődés.  Mindez közhelynek is nevezhető, mégis minden barátság egyedi, összehasonlíthatatlan, néha megmagyarázhatatlan, mert a közös vonások mellett komoly ellentétek, különbözőségek is beleférnek. Egyidejűleg több barátunk is lehet, de mindegyik más valamiért. Ahhoz, hogy „igaz barátság”lehessen, próbákat kell a kapcsolatnak kiállnia. Ezek a próbák – ha teljesülnek –erősítik a barátságot, ha nem, véget vetnek neki, sőt átfordulhat akár gyűlöletbe is.

-  Most, hogy leéltem az életemet, eltöprengek: voltak-e igazi barátaim, és ha igen, kik voltak és
miért éppen ők?

Gyerekkori játszópajtásaim nem voltak barátok. Alkalmi partnerek csupán, akikkel szórakoztunk.

Érdekesnek látom –így visszanézve a múltba – sohasem én választottam, csak a felkínált barátságot elfogadtam, ha éreztem a vonzalmat, empátiát és viszonozni tudtam. Egy sem bizonyult tartósnak, véglegesnek, elég erősnek. Nem állták ki a próbát, az idő elkoptatta, de sohasem vált ellenségessé.

Valószínűleg én voltam a vétkes, mert sokat vártam, amennyit adtam is, de ha csalódtam, -  bár megbocsátottam - , elidegenedtünk egymástól. Sokféle oka volt e barátságok felbomlásának, és az én érzékenységem saját magamnak is bánatot okozott. Apróságok adódtak össze, de néha egyetlen súlyosabb vétség is elégségesnek bizonyult az eltávolodáshoz.

     Magdával – az első barátnőmmel – osztálytársak voltunk első osztályos korunktól kezdve, de csak jóval később, ötödik osztálytól kezdve kerültünk baráti viszonyba. Ő ott lakott a faluban, ahol az iskola állt, míg én a külvárosból jártam oda iskolába. Sajnos az én családom folyton költözködött – sohasem volt saját tulajdonú lakásunk. Egyik albérletből a másikba költöztünk, és egyre nyomorúságosabbakba. Többnyire egyetlen szoba és a tulajdonos konyhájának használata volt a lakásunk.  Ez volt a mélypont, amikor barátnőmhöz közeli náddal fedett vályogház kicsi agyagpadlós két kicsi rácsos ablakú szobában éltünk két évig. A ház közvetlenül a tó melletti töltés oldalánál épült, így az ablakon kinézve csak a töltés oldalában gyönyörködhettünk, ez volt a panoráma. Itt nem lehetett játszani, nappal is sötét volt, és hideg.

Magda szép cseréptetős kertes házban lakott, apja – kőműves lévén – maga építette. A háborúban orosz hadifogságba került és éppen akkoriban tért haza gyengén, betegen, amikor mi barátkozni kezdtünk. Kárpótlásként az államtól sok pénzt kaptak, amiből istállót építettek, tehenet vásároltak, állatokat, hogy apját felerősítsék.  Sok időt töltöttem náluk, társasjátékot játszottunk, testvéreivel labdáztunk a tágas udvarban. Apró titkainkat megosztottuk. Így került sor arra is, hogy megemlítsem neki: anyám tetűt talált a hajamban. Nem lepődött meg és ez a hír nem riasztotta el tőlem. Egy vasárnapi délután szemben ülve egymással malomjátékot játszottunk. Ekkor fedeztem fel barátnőm szép barna göndör hajában a tetűket.

-  Nézd, neked is van tetű a hajadban! – nem is tudtad?

-  Te ostoba! az nem tetű, csak bogár – kiáltott rám az anyukája.

Otthon elmeséltem, és anyám megértette, hogy Magda apukája hozhatta a tetűt a fogság után, noha minden ruháját elégették, mikor hazatért.  Ez a kis incidens még nem vetett véget a barátságnak.

    A második próba már súlyosabb lett. Az iskolákat államosították. Az apácákat – akik a tanáraink voltak - egy éjszaka elvitték és helyükbe civil tanárok férfiak, nők jöttek, de nem történt fennakadás, zavartalanul folyt a tanítás tovább. Eseménynek számított, hogy meg kellett szervezni az úttörőcsapatot. Mivel jó tanuló voltam, engem szemeltek ki,hogy részt vegyek egy tíz napos őrsvezetői tanfolyamon, amit egy távoli faluban szerveztek  - Pannonhalmán, a papoktól elvett gimnázium épületében – és ott kellett lakni, mert szigorú rend szerint, mint valami katonák kiképzésben részesültünk. Anyám – mert mindig túlságosan féltett – csak azzal a feltétellel engedett el, ha Magda is velem jöhet a tanfolyamra. A tanárnő beleegyezett, így ketten mentünk és elvegyültünk az egész Dunántúlról toborzott ötven „kispajtás” között. Sok új barátunk lett, élveztük a közös programokat: táncokat, dalokat tanultunk, felvonultunk a falu utcáin. Részt vettünk azon a nagygyűlésen, amit Rajk László – a később kivégzett mártírpolitikus tartott a falu népének, és minket is meglátogatott a táborban. Hangos „Hurrá Rajk Pajtás „kiáltással üdvözöltük őt. (Ez volt utolsó szereplése, utána letartóztatták). Sejtelmem sem volt róla, hogy az én barátnőm panaszlevelet írt anyjának, hogy én nem engedem őt eléggé érvényesülni a táborban. Anyja berohant az iskolába és vádaskodott ellenem. Hittek neki és én emiatt év végén a bizonyítványomban magaviseletből a legrosszabb jegyet kaptam. Csak akkor értettem meg az okot, amikor az én anyám érdeklődött a rossz jegy miatt. A következő tanévben iskolát váltottam.

    Magdára nem, de anyjára haragudtam.  Barátságunkat végleg eltüntette az első szerelem.  Magda halálosan szerelmes lett abba a fiúba, aki viszont belém. Ilyen módon vetélytársak lettünk, bár nekem a fiú nem tetszett és elküldtem. Akkor ő féltékennyé akarván engem tenni, Magdát használta erre a célra. Táncolt vele, kísérgette, mert tudta, hogy ő majd eldicsekedik vele nekem. Így is történt, de én a csel hátterét nem ismertem, örültem barátnőm boldogságának. Anyja ekkor újra bevetette magát és harciasan anyámra támadt a piacon, hogy én az ő lányát médiumnak használom és ezért meg fog tépni, ha még egyszer beteszem a lábam hozzájuk.  Nem tettem be, középiskolás korunkban és évek múlva sem bocsátott meg nekem ő. Hívtam hozzánk, de nem jött. Elpanaszolta félre siklott életét, részvéttel hallgattam. Az első szerelme elhagyta, három férje lett, mindegyiktől elvált. Első fia szellemi fogyatékosként született, intézetben nevelkedett és tizenhat évesen meghalt. Alkoholista férje gyorsan elhagyta, a harmadiktól ő vált el. Itt él a városunkban, tanítónő, de már soha nem találkozunk. Ő akarta így. Nagy csalódást jelentett nekem. Ezután óvatosan vállaltam barátságot és bizalmas barátnőm csak egyetemista koromban, a kollégiumban lett.

    Icával a barátságunkat nehéz anyagi helyzetünk alapozta meg. Egyikünk sem kapott hazulról pénzbeli támogatást. A szociális segélyből gazdálkodtunk. A használt tankönyveket közösen vásároltuk meg, együtt tanultunk, mert az ösztöndíj érdekében jeles vizsgákat kellett produkálnunk.

Segítettük egymást mindenben, megbeszéltük magánéleti gondjainkat is. Ez a szívélyes kapcsolat csak a diploma megszerzéséig tartott. Ica férjhez ment egy helybeli tanárhoz, én pedig több száz kilométerre onnan visszaköltöztem szülővárosomba, azóta is itt élek.  Ha nagy ritkán Szegeden jártam, meglátogattam, de hamarosan meghalt.

    Hosszabb – de árulással végződő – kapcsolatra, „barátságra” – az iskolákban került sor, ahol tanítottam. A középiskolában egy kedves lány - korban hozzám közeli – ajánlotta barátságát. Vele szoros kapcsolatban évekig jártunk társaságba és lakásunkon is látogattuk egymást rendszeresen.

Az igazgató nyugdíjazása után barátnőmet a pártbizottságra helyezték munkatársnak, én pedig meghívást kaptam a főiskolára oktatni. Az új igazgató megmutatta „káderlapomat” – ezt szinte mindenkiről vezették, aki bizalmi állásban dolgozott. Ekkor láttam a sajátomat először, bár már az egyetem is adott rólam jellemzést és meg kellett volna mutatniuk, nem tették sem ott,sem a későbbi iskolákban, ahol tanítottam. Ekkor derült ki számomra, hogy a pártbizottság megbízásából „barátnőm rendszeresen jelentéseket küldött rólam, azaz besúgó volt.  Elkeserített a felfedezés és szigorúan elutasítottam a további kapcsolatot vele.

     A főiskolán is engem választott barátnőnek egy újonnan érkező fiatal munkatársunk. Szerettem a vidámságát. Sokat kirándultunk együtt. Nem volt házas akkor még – később két férjet is kifosztott, mert érdekből ment hozzájuk férjhez. gyakran elkésett a tanítási órákról, de őt sohasem szidta meg a főnök, mert én megtartottam helyette az előadást. Én csak egyszer kértem tőle szívességet. A férjemet baleset érte és súlyos állapotban feküdt a kórházban. Nekem viszont sürgősen el kellett számolnom a szakszervezeti tagdíjakkal. A pénzt összeszedtem, a névsorral együtt átadtam Nellinek, kérve, hogy adja le helyettem, mert nekem be kell mennem a kórházba a férjemhez. Nelli haragosan rám támadt a kérést hallva:

-  Még te is engem nyaggatsz, hogy helyetted dolgozzam? na, de majd megteszem, ha nem felejtem el.

Elfelejtette. Én viszont nagy szidást kaptam, mert miattam csúszott az egész intézeti elszámolás. Barátnőm vállat vont: elfeledtem, na és?

Ez a szívtelenség engem mellbe vágott.  Többé nem jártunk együtt, ő új barátokat talált, új férfi barátokat. végül már az utcán is elfordult, ha meglátott..Ő volt az utolsó személyesen, elfogadott barátom. Többé nem is lesz, csak virtuális barátok, akiket szeretni lehet, nem kell csalódni bennük.