Károly bá’ a kapu
előtti kispadon üldögélt. Várta, hogy szóba elegyedhessék az úton elhaladó
emberekkel, halljon valamit ő is a világról. Pipáját feketére füstölte az idő.
Csak úgy megszokásból pöfékelt. Magas, szikár
termete meggörbült, csontos arcát nyolcvan év gyűrte össze. Haja még mindig
szürkésfekete – büszke is volt rá –, s szemeiben is villogott valami a régi
parázsból. Időváltozás lesz, mormogta, s
megsúrolta fájó térdét.
Magára maradt. Egyedül
a nagy házban. Ágnis a tavaly fél év alatt itt hagyta őt. Hej, pedig jó asszony
volt szegény, sóhajtott nagyot. Alacsony, kis gömbölyű, mindig kacagó asszony
volt. Pedig jutott neki jó is, rossz is. Nyolc gyermeket hozott a világra,
hármat hamar el is temettek. Mennyit sírdogált olyankor! Vigasztalta eleget,
hogy ne ríjon, lesz másik! Takaros, szorgos volt, a mán igaz. Csak ne lett
volna olyan templomba járó! Minden vasárnap talpig feketébe ment fáradhatatlanul.
Nem szólt ellene, tudta hiábavaló lenne, s aztán hadd imádkozzék, ki
tudja…hátha…
Legkisebb fia, Lajos,
itt lakott a családjával a nagy házban. Csak a menyével, Rózsival, nem egyezett
a szó. Néma háború dúlt köztük. Ravasz asszony az. Iskolázott volt, s nagy
okosnak tartotta magát. No, hiszen. Ha annak idején ő is járhatott volna
iskolába, többet tudna nála! De dolgoznia kellett, földeket vettek, állatokat
tartottak, nem volt megállása. Még öt éves se volt, s már őrözte a libákat.
Aztán a saját családjának gürcölt. Kiházasította a fiait, a lányait illendően
kistafírungozta. Nagygazda is lett mindegyikből. Csak Lajosnak nem épült külön
ház, ráíratta ezt a nagyot. Ők, Ágnissal, elfértek egy szobában. S mégse
tetszett. Rózsi, a menye, állandóan bosszantotta. Meg kell hagyni, ügyesen
csinálta. Nem, nem szidta apósát senkinek, de úgy adta elő az eseményeket, hogy
mindenki a szegény Rózsit sajnálta, a szenvedőt, s ő lett a gonosz, rosszféle
vénember!
Ő tehetett arról, hogy az unokái a kert végén lévő körte
miatt kitaposták a drága répát? Szólt nekik szépen, hogy kerüljenek az úton, de
hiába. Így kivágta a fát körtéstől. No, ki lett a leghitványabb ember? Hát
persze, hogy ő. Gondja volt erre Rózsinak. Ahelyett, hogy rendre tanította
volna a gyermekeit. De nem, még biztatta is őket, menjenek a répasorok között. De csak azért, hogy őt piszkálja.
S a kicsi kutya, a
Mackó! A gyermekek kedvence. Miért nem kötötték meg? Nem haladt a kapálással,
állandóan a lába alatt volt. Kergette is szép szóval, de nem használt annak se.
Nem akarta bántani a kutyát, dehogy akarta! Egyszer feléje csapott a kapával. Elvágta
a Mackó lábát! Lett is ebből ribillió! Ebcsont beforr, mondogatta. De hiába. A
nagyokos menye futott vele a doktorhoz. Tudta, hogy ezzel ismét ellene hergeli
a falut. Hiszen a fekete tyúk mindent kikapar, elmondta neki Gazsi bátyja. Szájára
vette a nép, hogy ilyen meg olyan ember, nem sül ki a szeme! Kivágta a körtefát
az unokái elől, s most még a kutyát is majd’ megölte!
A fiát, ezt a mamlasz
Lajost is úgy behálózta, mint a pók a legyet! Igaz, soha nem szólt az apja
ellen. Kettejük közt őrlődött.
Szerette az unokáit. Okosak
voltak, szépecskék, vele is tisztelettudóan viselkedtek. Az a ravasz anyjuk jól
értette a dolgát! Ha kérte őket valamire, megtették, de érezte, hogy nem szeretik. Azok után, amiket
az anyjuktól hallottak róla, nem is csoda.
Még jó, hogy a múltkor is letakarta a tál szőlőt előlük. Akkor hozatta a
városból. Hozasson nekik Rózsi, ha kell. Lehet, hogy észrevették a gyermekek,
mert furcsán pillantottak a kaszten
felé, de nem szóltak. Míg Ágnis élt, a gyermekek minden este átmentek vacsoraidőben
hozzájuk. Enni, azért. Mert ők hideg aszalt szilvalevest ettek puliszkával,
utána disznóhúst. A nagyanyjuk etette volna állandóan, de kifogott ő rajta! Ki
bizony! Mielőtt megszólalhatott volna Ágnis, ő már kérdezte az unokákat, hogy ugye,
nem esznek? Mit válaszolhattak volna egyebet a nemnél, somolygott magában. Igen
ám, de ezt ismét megtudta a falu. S megint ő maradt alul!
No, hadd el , asszony,
megkapod a magadét! Kiokoskodta, mit tegyen. Kellett egy kutya ház- őrzőnek!
Milyen ember az, akinek kutyája sincs! Mackó, az nem ugatott, az istállóban aludt
egész éjjel. Hát vett ő egy jó kutyát. No, az aztán egész éjjel csaholt a ház
előtt. S Rózsi – rossz alvó lévén – nem tudott aludni. Most megkapta a magáét.
És ő győzött, az öreg! Nem bírták a Rózsi az idegei. Fia családostól
elköltözött az apósához. Lajos, pedig naponta jöhetett haza ellátni az
állatait. Ha ekkora mamlasz.
Igaz, egyedül maradt.
Pitymallatkor már leste jön-e a fia, s miután Lajos befejezte a munka nagyját,
ő is kiment segíteni.
Csak ne lett volna
egész nap akkora a csend! De a győzelmet nem adják ingyen.
Ismét: lájk.
VálaszTörlésRettenetesen jól írsz! Nagyon szépen!
VálaszTörlésKöszönöm, Tibor. :)
VálaszTörlésJudit, ezt az elismerést nem is érdemlem . Köszönöm. Üdv. Hajnalka
VálaszTörlésLám, lám nem is olyan idilli a falusi élet!
VálaszTörlésGratulálok az írásodhoz!
Szabolcs
Köszönöm szépen, Tati :)
VálaszTörlésHát ez a történet nagyon tetszett Hajnalka. Nagyon jól írtad meg..
VálaszTörlésKÖSZÖNÖM ELISMERŐ SZAVAIDAT, ÜDV, HAJNALKA
TörlésDrága Hajnalka!
VálaszTörlésÉn csatlakozom mindenki hozzászólásához.
Szeretettel ölellek: Mila
Radmila, köszönöm. üdv., Hajnalka
TörlésHa valaki meg akarja keseríteni a másik életét, meg is teszi. Nagyszerűen ragadtad meg azokat a lélektani pillanatokat, melyben ez a cél érvényesül.
VálaszTörlés