Emlékek

Róza mama a tornácon üldögélt. Hátát régi, kopott hárászkendője melengette. Elkélt már az a  késő őszi délután. Hiába erősködött a nap, bágyadt sugarai nem tudták felmelegíteni törődött testét. Az udvarra színes avarszőnyeg terült, a gyümölcsfákon pedig már alig kapaszkodott egy - egy falevél. A léckerítésen átsejlett a barnára aszott törökbúzás, s a csomókba rakott takarmányrépa.
      Ilyen volt akkor is, 1940-ben, suhant át az emlékezés Róza mama ráncos kis arcán. Istenem, de szép volt, szakadt sóhaj lelkében.
Nyugtalanul, kis csoportokban gyűlve súgtak – búgtak az emberek. Készülődött a történelem. A faluban két rádió volt, az egyik az övék. Oda jártak a rokonok, szomszédok, s hallgatták a híreket titokban, rettegve, reménykedve. Egyik délután a magyar rádióban bejelentették a második bécsi döntést Észak–Erdély sorsáról. Lélegzetüket visszafojtva figyeltek. Jaj, a mi falunk visszakerül-e? Végre, elhangzott a falu neve!
Egy pillanatig megállt az idő. Aztán harsány örömmel tört ki a visszafojtott indulat. A jó hír gyorsan bejárta a falut, s szempillantás alatt öröm-mámorban úsztak a lelkek.
 Előkerültek a padlásokon, csűrökben rejtegetett zászlók, a komódokból az ünneplőruhák. Lázasan készülődtek. Várták a bevonuló honvédeket. A tanító verseket, dalokat próbáltatott, s virágba borult diadalkaput építettek a községháza elé.
 Amint megpillantotta a közeledő díszmenetet Sepsiszentgyörgy felől, Gyuri bá éktelen dobszóval tudatta a falut. Az emberek sorfalat álltak virágokkal, ünneplőbe öltözve. Elől délceg honvédek táncoltatták lovaikat, utánuk nyitott kocsikon a tisztikar érkezett. Virágszőnyegen haladtak örömtől zokogó emberek között. Csókolták, ölelték egymást honvédek és falusiak, mint a testvérek.  Az ünnepi műsoron együtt szállt a daluk: Erdély szent bércére zúgva száll, visszaszáll, a magyar turulmadár…
 A határvonalat a falu végén húzták meg. Fertály órányira volt tőlük a szomszéd falu, Aldoboly. A rokonság nagy része ott rekedt, a másik országban. S földjeik is átnyúltak oda. De ki gondolt arra akkor?
Róza mama lehunyta a szemét. Pihentette őket, talán bóbiskolt is.
-    Mama, nem fázik?  - riadt fel a fia hangjára.
-    Nem, fiam, nem fázom - de összébb húzta magán a hárászkendőt.
-    Ne, hogy kacag ez a szőlőgerezd – mondta Imre fia -, s anyja kezébe adta a szőlőt.
Ilyenkor szokott uzsonnázni, tejeskávét vagy szőlőt.  Méz-sárgán illatozott a Csaba gyöngye a tornácon tömött gerezdekben. Még Janival, az urával ültették, de már magára hagyta ő is egy ideje.  Még jó, hogy odalát a dombra, ahol nyugszik.

 Szemelgetni kezdte a szőlőt. Tekintete a kukoricásra tévedt. Éppen ilyen volt.
 Mennyi ideje is? Már 73 éve?
Jöttek a dolgos hétköznapok. A hivatalokban még nagy volt a zűr-zavar. De a határon átnyúló földeken be kellett gyűjteniük a terményt. Azt lehetett. A falusiak átjártak dolgozni. Volt, aki a Malomdomb alatti földeken settenkedett át a sajátjára, hogy ne kelljen akkorát kerülnie az úton. Kockázatos volt, de az idő nem várt. A termést már csak a határon lehetett át szállítani. Ott szuronnyal beledöftek a rakomány közé az őrök, és megnézték az átlépőt. Az emberek meg pálinkával, szalonnával, friss házi kenyérrel kínálták őket. Hadd melegedjék köztük a kapcsolat.
      S akkor jött a levél, emlékszik Róza mama, s könny csillan a szemében.
 A tanítói kinevezése volt! Innen Háromszékről a távolabbi Kalotaszegre. De ő lesz az új magyar tanítónő ott. De boldog is volt!
 Vinnie kellett a szüleiről szóló igazolásokat, s a lelkipásztor ajánlását is. Igen ám, de az anyja a szomszédos faluban született, s az éppen akkor a másik országhoz került! Hogyan hozza el onnan? Csak a mezőkre lehetett még átmenni, a faluba már engedély kellett. S a fejetlenségben sok időbe került volna arra várni.  Mi legyen, állt beléjük a döbbenet!  Aztán a megoldás is hamar jött.
 Anyja répát szedni ment a határon túli mezőre, s Imre bátyja is éppen ott dolgozott a szomszéd faluból. Nem volt ebben semmi különös. Közös volt a föld, csak ők tartoztak más  országhoz.  Hányták csomóba a takarmányrépát, közben megbeszélték Róza dolgát is.
-    Beszélek a pappal este. Ő majd megmondja, mit tegyünk – mormogta a bátyja.
Másnap folytatták a munkát. Imre bácsi is jött, buzgón szedte a répát.
-    Azt üzeni a pap, hogy jöjjön ide Róza répaszedőnek öltözve. Átmegyünk ketten a faluba. Személyesen kell alá írnia a papírokat.
Róza mama tekintete a távolba révedt.
Nagyon félt a Malomdomb alatti kukoricásban! Anyja egyik ruhája, kendője volt rajta, úgy remegett előre le letörve néhány ott felejtett csövet. Fél szemmel a dombot leste, az őröket. Anyja mögötte serénykedett. Végre odaértek Imre bácsi közelébe. Aztán már együtt dobálták csomókba a répát a kertek aljáig. Ott pedig Róza átlépett a kerten Imre bácsi után. A tiszteletes úr már várta őket. Kedvesen átadta a szükséges iratokat. Neki majd kiugrott a szíve a helyéből! Aztán visszalopóztak a mezőre. Anyja vigyázta jöttüket.  Fent a Malomdombon , a határon többen vitték haza a répát, így senki nem figyelt másfelé. Az izgalomtól annyira remegett Róza, hogy le kellett ülnie a földre. Aztán még dolgoztak egy ideig, nehogy gyanút keltsenek.  Alig bújt a nap a domb mögé, indultak haza az anyjával menet közben dobálva a csomókba a répát. Egyre közelebb a törökbúzáshoz, s abba besirülve tovább. 
Fenn a dombon a határőrök a haza tartó szekereket vizsgálták, húztak a pálinkás butykosokból, a szalonnát se vetették meg.
 Így sikerült átlopniuk magukat s az igazolványokat a földeken.
Róza mama arca kipirult az emlékezésbe. Hűvösebb lett, a szőlőgerezdet is lecsupaszította.
-    Jöjjön, mama, menjünk be – mosolygott rá a fia.
Felrezzent a hangra. A szobában duruzsolt a tűz. Róza mama kedvenc karosszékébe ült, kendőjét a térdére terítette. Jól esően szunyókált, ahogyan szokott.