Kinek van igaza? 3/3

– Tudjátok azt mondta, hogy a kurva barátnőim már kifogták az áldozatukat, csak én állok a sarokban, mint a hétfájdalom, és röhögött a szemembe. Ezek után ti elmentetek volna vele táncolni? Én lehülyéztem. Azután már nem is tudom mit mondtunk egymásnak, csak szerencsémre megmentettek a fiúk tőle.
Ezek után elmaradtak a szombat esti táncok is. Irénke még Évitől is eltávolodott, pedig a lány szeretett volna közel maradni hozzá.
   Az egyetemre azért elcipelték magukkal a barátnők. Ott azután, ha valamelyik fiú szóba elegyedett volna vele, egyszerűen annyit mondott: most megyek vissza a terembe, vagy sietek a menzára ebédelni, várnak a lányok, kopj le, és ez nem egy alkalommal előfordult.
– Mi a fene ütött beléd? Megsértett valamelyikünk. Ha igen, bökd már ki, és öntsünk tiszta vizet a pohárba. Már a másik tanszékről is miattad úgy néznek ránk, mintha beképzelt majmok lennénk.
A kérdésre válasz nem érkezett.
  Ezen könnyű segíteni, gondolta magában a lélekben összetört lány,  majd otthagyta a társait.
   Ettől a naptól kezdve a nagykönyvtárba járt tanulni. Kikérte a szükséges könyvet, és nem csak bámulta, de tanult is. Itt olyan csend volt, hogy a könyv lapozgatása hangos zörejnek tűnt. Valami lelki megnyugvást talált itt egymagában. Napok, hetek múltak, és ő csak tanult, és tanult. Járt az órákra, és este ment haza aludni. Barátnői kezdték megszokni a viselkedését, egyedül Évi volt mind gondterheltebb. Elhatározta, ennek a végére jár. Az apukájának a barátja pszichiáter. Beszélt az apukával, elmondott neki mindent. Megbeszélték. A hét végére meghívják Évit hozzájuk, a pszichiátert is, és talán kialakul valamilyen megoldás.
  Irénke elfogadta a meghívást. Vonatra ültek, és elutaztak Évi szüleihez, ahol nagyon kedvesen fogadták őket.
– Van egy meglepetésünk a számotokra lányok. Egy baráti házaspárral elviszünk benneteket a Dunára, és úszhattok, fürödhettek. Egész napos lesz a kirándulás.
   Irénke nem mondhatta: neki semmi kedve sincs kirándulni. Hiába süt a nap, zöld a fő, illatoznak a virágok, az ő lelkében csak az üresség kong.
  Megérkezett a baráti házaspár. Bizalomkeltő középkorú hölgy, a férj láthatóan jóval idősebb volt.
  Még mindég nem rajongott a vendéglány, de azért valami kellemes érzéssel indult a piknikre.
   Segédkeztek a fiatalok a terep elkészítésében, kikerült az autóból a hűvösre minden ennivaló, az innivalót a homokba ásták, ahol a víz mosogatta, és így védték a nap sugaraitól.
    Fürödtek, még spriccelte is Évi Irénkét, aki hosszú hónapok óta most nevette el magát először.
    Amikor a partra mentek pihenni, Irénke észre sem vette, de a kellemes hölgy társaságában maradtak kettesben.
A hölgy spontán beszélgetésbe kezdett.
– Furcsának találod, hogy a férjem sokkal idősebb, mint én?
–Bevallom, igen,– mondta Irénke halkan.
– Ne csodálkozz szívem, elég hosszú történet ez, és ha nem untatlak, röviden felvázolom neked, hogy megértsd.
   Olyan fiatal lehettem, mint Te, amikor meghalt az édesanyám, azután nem sokára autószerencsétlenségben az édesapám is. Rettenetes lelkiállapotban voltam. Nem találtam a helyem sehol sem, sajgott a szívem. Úgy éreztem, egy világ dőlt össze körülöttem.
 Van egy idősebb testvérem, aki akkor már családos volt, így magamra hagyott a családi házban. Egy napon elestem, eltörtem a lábam, és segítségért kiabáltam. Szerencsémre, aki most a férjem, meghallotta, elvitt a kórházba, és ő volt az egyetlen, aki meglátogathatott, még a testvéremet sem akartam látni. Őt okoltam a lábtörésemért. A figyelmes megmentőm pár nap múlva, amikor kimehettem a kórházból, meglátogatott minden nap, és azt is megtette, hogy egy nap beállított a testvéremmel családostól. A gyerekek a nyakamba ugrottak.  Akkor rájöttem, ki kell törnöm a saját börtönömből. Ehhez a férjem segített hozzá. Nem hálából, hanem szerelemből lettem a felesége, és soha sem bántam meg.
  Irénke szó nélkül hallgatott.
– Mesélt Önnek Évi rólam?
– Kellett volna?
– Tudja Marika néni, ez a neve a pszichológusnak, – én is bezárkóztam a saját börtönömbe,de nekem nincs aki segítsen, aki dédelgessen.
–Évi nem a barátnőd?
– De igen, és mégsem tudja feloldani a bennem levő: én sem tudom mit.
– Drága kislányom, nem mindenki olyan, mint aki Neked fájdalmat okozott. Eredj az emberek közé, és majd megtalálod a gyógyírt a sebedre.
– Gondolja?
– Nem gondolom, tudom.
Irénke hitte is meg nem is, de azért a bolha be lett ültetve a fülébe.
A vendégségnek hamar vége szakadt, és egész jó érzéssel Indult Irénke Újvidékre.
  Elbúcsúzott a vendéglátóitól, Marika nénit üdvözölte. Évi szülei összenéztek, és mosoly suhant át az arcukon.
 Folytatódott a tanulás a könyvtárban. Évi már úgy érezte minden hiába volt, amikor egy este Irénke megkérdezte tőle.
– Volna kedve sétálni egyet?
– Még kérdezed? Már nagyon régen voltunk kettesben. A sétáról nem is beszélve.
– Van valami, amit szeretnék elmesélni Neked. Tudod, hogy a könnyvtárban tanulok már hónapok óta. Véletlenül megismertem egy fiút. Bent felejtettem a gyufámat, és vissza akartam
indulni, amikor szó nélkül odalépett hozzám Feri, és meggyújtotta a  cigarettám. Én megköszöntem, és ennyi volt az egész. Minden nap találkoztunk, majd köszöntünk egymásnak. Egy alkalommal együttű indultunk el a könyvtárból. Meghívott fagylaltozni. Beszélgettünk a tanulásról. Kisült, ő Újvidéki. Továbbra is találkoztunk a könyvtárban,
de most már együtt indultunk hazafelé. Elkísért a kapuig, elköszönt.
    Egy este megkérdezte elmennék-e vele moziba.
    Igent mondtam. A moziban megfogta a kezemet, de olyan gyengéden, mint a lehelet. Kézen fogva mentünk haza. Ekkor vettem észre, milyen meleg barna szemei vannak.
Ilyen tanulás utáni meghitt beszélgetés, és andalgás közben megkérdezte, elmennék-e vele a Fruska Gora hegylankáira sétálni. Valami hidegség lett úrrá rajtam. Észrevette. Biztos megváltozott az arcom.
– Semmi baj sem - mondta ő. Különben nem lennénk egyedül. A szüleim is szeretnek ilyentájt kimenni a hegylábához. Van egy kis szőlőnk, és azt néznénk meg. Szeretem a Fruska Gora színpompáit.
– Na jól van, elmegyek – mondtam ezek után.
  Nagyon szép napot töltöttünk ott. Találka jött a találka után, és én magam sem tudom hogyan, de egy kellemesen hűvös este megtörtént a szerelmi kapcsolat. Kissé húzódoztam kezdetben. Megkérdezte.
– Nem akarod? Akkor halasszuk máskorra.
– Szeress, kérlek, szívvel, lélekkel, és soha se engedj el - mondtam én.
   Drága Évikém, szebbet el sem tudok képzelni. Ismétlődött a kapcsolatunk, és többé nem undorodok, ellenkezőleg, boldog vagyok. Ő jövőre befejezi az egyetemet, elmegy katonának, mire visszajön, én is lediplomázok, és egybe kerülünk.
  Évi kezei közé vette barátnője arcát, két nagy cuppanós puszit nyomott le neki.
– Itt van az én régi barátnőm! Azért nehogy azt hidd, nem vettük észre rajtad a változást. Még meg is lestünk, és egymásba karolva ugráltunk örömünkben, de hallgattunk, mint a vett malac, nehogy elrontsuk a boldogságod. Most már jó lenne, ha Ferivel való kapcsolatodról, amiről úgy is tudunk, részletesebben beszélnél a többiekkel. Közben jóízűen nevetett, jókedve ráragadt a barátnőjére is, és ketten kacagtak önfeledten.
  Amíg hazafelé haladtak, Irénke szája egy percre sem állt be, és ömlött belőle a szerelem illata, amivel elvarázsolta Évit is. Szinte érezték a szerelem jelenlétét a levegőben. Jöttek, mentek az emberek, volt, aki csodálkozva nézett rájuk, de ők csak a szép élmény hatása alatt kacarászva haladtak lakásuk felé. Amikor beléptek a szobába, Irénke megszólalt.
– Tudjátok, sok mindent nem mondtam el magamról. Most már bánom, mert veletek hamarabb talpra állok, de mivel én hiszek a karmában, nekem szükségem volt a fájdalomra, hogy felismerjem az igazit, azt, aki beragyogja az éltemet. Megtaláltam Ferit, vagy ő engem, vagy egymásra találtunk, mindegy. Boldog vagyok.
– Tudjuk! Azért örülünk, hogy végre megnyíltál előttünk.
  A szerelmesek elválaszthatatlanok voltak.
  Elérkezett a nap, amikor Ferinek fel kellett ülni a vonatra, és bevonult katonának.
  Nem volt nehéz kivárni a katonaság lejártát, mert a tanulás sok időt igényelt, azután volt látogatás a kaszárnyában, volt szabadsága a bakáknak, és a kapcsolat mind inkább elmélyült.
  Irénke lediplomázott, megesküdött és megszülte a lányát.
  Házasságának első évében ez a három nagy esemény történt, mind a három emlékezetes, és boldogságot jelentett egy életre.
   Irénke ezek után, soha többé nem riadt fel éjszaka álmából.

                                               ………

Tíz évvel később, Irénke megtudta, aki megkeserítette sokáig az életét, megnősült. Nagyon rossz házaséletet élnek, mert a felesége csalja fűvel, fával.
Azt tartja a mondás: legszebb öröm a káröröm.
Furcsa módon, nem érzett semmi hasonlót, férjére gondolt, és boldog mosoly jelent meg az arcán.

Vége