A sínen

A vonat végre elindult. Recsegett, csörömpölt vadul, a szerelvény nagyot rándult, kezdetét vette a kattogó zakatolás.

Kényszeresen számoltam magamban a kerekek ritmusát, ahogy nyikorogva haladtak a rozsdás sínen. Fáradtan lecsuktam szemem, kábult, elnehezült fejemet lassan hátra hajtottam az avítt, erős dohányszagot árasztó műbőr ülés támlájára. A számok megállíthatatlanul pörögtek agyamban tovább.

Kezdődik egy újabb utazás, a semmi felé, távolodva lassan, az életet hátrahagyva.

Nem akartam az ablak előtt elhaladó lepusztult, végtelenül unalmas tájat bámulni kábán, a kiégett gyepűt, a bevetetlen, csupasz földeket, a félig összedőlt házakat, melyek elhagyatottan álltak a sártenger közepén. Valaha termékeny élet lakozott bennük.  Ma már ez mind romhalmaz. Maga a halál. Ismertem jól ezt a tájat egykor, nem akartam látni az enyészetet, a lassú pusztulást.

Szorosan, görcsösen tartom csukva szemeimet. Fáradt vagyok. Csak fáradt. Nincs semmi baj, fut át a gondolat a pillanat tört része alatt agyamon, de magam sem hiszem a csalást, mellyel próbálom áltatni az elmém apró zugában megbújó, rég halott reményfoszlányokat.

Pedig búcsúzni kellene a vidéktől, mely az otthonom volt egyszer. De szeretnék egy cseppnyi haladékot kapni. Ez is csak önámítás. Felesleges halogatni azt, aminek tolakodóan, kíméletlenül eljött az ideje. Pár percet még. Ennyit kérek. Hogy rémülten, fogcsikorgatva megpróbáljak felkészülni, hogy el tudjak köszönni utoljára.

A vonat zakatol tovább. Néha megáll. Olyankor hallom a fel-leszálló emberek hangos, vidám, olykor mérges hangjait, a lábdobogást. Halk szuszogásukat, ahogy sietve ülőhelyet próbálnak foglalni maguknak. Némelyik ingerülten morog, mert neki csak állóhely jutott. Nem akarom látni őket, irigyen lesni életteli, kipirult arcukat, amint szaladnak dolgaik után, még ha fáradtan is. Szavaik értelmét nem fogom fel, nem is figyelek rájuk igazán, csak a morajt, a halk zsongást hallgatom. Ettől pár percre megnyugszom.

Úgy éreznek vajon ők is, ahogy én? Nem hiszem. mert én már semmit nem érzek. Csak az egyre gyorsuló ringatózást, ahogy a vonat zörögve tovább araszol a kihalt állomásról, elhagyva ismét egy újabb kisfalut, miután a súlyos vasajtók dörrenve becsapódtak.

Egy pillanatra pánik rázta meg nyomorult testemet, hisz megint csapdában éreztem magam. De aztán szívverésem lassan csillapodott.

Pár percre elszáll a félelem, s rövid megnyugvást érzek, tudva, hogy már minden mindegy. Az sem számít e pillanatban, hol köt ki a vonat. Hiszen nem is tudom, milyen irányba indultam el. Jelentéktelen apróság. Hogy meddig jutok, hol ér véget a sín. Lényegtelen. Talán tényleg a semmiben. Hiszen oda készültem megszökni voltaképpen.

Így hát nincs miért izgulni, azon töprengeni, vajon igazából merre haladok, vagy, hogy mi vár rám az utazás végén, ahol a szerelvény megáll majd, s nem megy tovább. Kicsit várakozik, aztán megkezdi útját visszafelé.

Vajon rajta leszek én is? Most még nem tudom. Erről ráérek később dönteni. Ha egyáltalán én döntöm el. Jobb lenne, ha valaki más döntene helyettem. Csak most az egyszer. Valaki más.

A makacs, könyörtelenül szűnni nem akaró számolást a fejemben váratlanul felváltja egy elveszett, rég nem hallott halk zene, s folyamatosan ismétli agyam a dallamot.

S akkor elaludtam egy kis időre, bár csak felületes, félig éber alvás volt ez is, mint a magányos éjszakákon, mikor a rémítő gondolatoktól félve próbálok menekülni az ébrenlét elől. De zavaros álmaim felébresztenek, s olyankor görcsösen várom a reggelt minden hajnalon a sötétben, egyedül, akár egy magára hagyott, rémült gyerek, aki rettegve várakozik, hogy keljen már fel a Nap, hogy elmúljon a szorongás, a nyomasztó, fojtogató súly hagyja el mellkasát, mert alig tud lélegezni tőle.

Most is felriadtam pár perc után, arcom nedves volt a verítéktől. De lehet, hogy a szemem könnyezett. Talán sírtam, bár nem emlékszem az álomra, mi alvás közben az elmémen átfutott. És ez most nem is érdekes. Továbbra is zárva tartom égő, viszkető szemhéjamat. Megdermedt testemen az izzadság, s ettől kirázott a hideg. Mégis jól esik most a reszketés.

Fázom. Ismerős érzés, kicsit megnyugtató. Ez minden, amibe pillanatnyilag kapaszkodhatok. Mert sokszor fázom. Szinte mindig. Még nyáron is néha. Már csak ez a hidegség az otthonom.

Vajon, hol a végállomás? Sóhajtanék, de csupán egy szusszanás hagyja el mellkasom. Szeretnék rágyújtani. Füstöt érezni keserű számban, melynek ízét úgy szeretem. Lusta vagyok felállni, hogy kivánszorogjak a folyosóra dohányozni. Különben is, akkor ki kellene nyitni a szemeimet. És azt ma semmiképp nem akarom. Nem áll szándékomban sóvár vágyakozással mások magától értetődő, bár egyszerű létét lesni orvul, sunyi, irigy tekintettel. Csak fájna ez is. Az irigység. Bűntudatom lenne tőle, s erre most végképp nincs szükségem.

Inkább a helyemen maradok. A kényelmetlen, kemény ülésen. Nincs kedvem megmozdulni, bár már mindenem elgémberedett, és fájnak a csontjaim. A nyakam sajog.

Talán meg sem éri ez a hosszú út a ráfordított időt. Az egész csak hebehurgya balgaság. De lehet, hogy mégsem. Hiszen másom sincs, csak végtelen sok idő, amit máskor nem tölt ki semmi. Miért ne pazarolhatnék el belőle annyit, amennyit csak akarok? Miért is ne? Ki tilthatja meg?

Még órát sem hoztam magammal. Nem érdekel, mennyi idő telik el, míg odaérek, ahová elindultam. Bár tulajdonképpen fogalmam sincs, hová indultam el megint.

A vonat meg csak szalad, egyre gyorsabban haladunk. Nem úgy, mint a napok, a hetek, az évek ott, ahonnan eljöttem. Arrafelé az élet lassan vánszorog, most meg, mintha még csak egy negyedóra telt volna el, mióta a szerelvény nekilódult az állomásról.

Azt remélem, nem érkezünk meg soha. Önző kívánság, hiszen nem csak én utazom. Az emberek itt körülöttem mind haza igyekeznek. Nekik van miért.

Azt mondják az okosok, addig menj haza, amíg van, aki vár. Engem nem vár senki. Ezért nem megyek haza. Most már talán ez lesz az otthonom. Ez az ócska, vén vonat, mely két pont között futkos oda-vissza, és neki sosem ér véget az út. Csak akkor, amikor nem bír majd többé erőt venni magán, hogy újra elinduljon a másik végállomás felé.

Egyik végállomás, másik végállomás. Vajon honnan tudja, melyik az egyik, és melyik a másik. És melyik lesz az enyém?  Ezt most még én sem tudom.

Valaki lehúzta az ablakot. Nincs levegő. Sokan vagyunk a szűk vagonban. Rég nem érzett kellemes illatok csapják meg orromat. Kicsit jól esik. De később elszomorodom újra. Nem akarok emlékezni. Nincs szükségem semmilyen fájdalomra, csak lebegni szeretnék a körülöttem lévő kicsi térben.

A mozdony lassított. Megálltunk megint. Kicserélődött körülöttem a tömeg.

Mellettem egy kisgyerek csicsereg. De nem nyitom ki a szemem mégsem. Úgy teszek, mintha mélyen aludnék, beleolvadva az ülésbe. De azért megpróbálom elképzelni a csacsogó kicsi lányt. Így szórakoztatóbb, és lefoglalja az agyamat. Biztosan szép lehet. Kedves, vékony hangjából ítélve törékeny, hat éves forma gyerek lehet. Szőke copfjaiba talán piros masnikat kötött az anyja gondosan. Takaros ruhácskája körülöleli pici, vékony testét.

Én is lehetnék akár negyven évvel ezelőtt. De ő nem én vagyok. Ő valaki más. Nem én. Biztosan szép lehet.

Később nyűgösen nyafog. Az anyja elringatja, egy dalocskát dúdol neki csendesen. S ő elalszik. Aludj csak, gyermekem. Álmodj szépet, hogy boldogan ébredj, mikor haza érkezel. Mert neked még van hová.

Most csend van körülöttem. Csak a kerekek hangját figyelem. Számolok. Mintha óra ketyegne mellettem. De akár a szívverésem is lehetne ez a monoton zakatolás. Vagy, mikor csöpög a csap csendesen szegényes konyhámban, amit hosszú ideje senki sem akart megjavítani.

De hát, minek is mindent megjavítani? Hiszen egyszer minden tönkremegy, ha eljár felette az idő, s kikezdi a rozsda, vagy a korhadás. Aztán a szeméttelepen végzi szolgálatkész, rövid életét. Minden elenyészik egyszer, a tárgyak az álmok, az idő, és végül a remény.

Elenyészik az ember teste is. Aztán férgek rágják a nedves föld alatt. De sírja fölött néha virágok nőnek, maguktól, szabadon. Így hát, mégsem értelmetlen a halál. Akár meg is halhatok. És ezt az egyet ma én döntöm el.

Viszont, mi van akkor, ha az élet mellett határozok, ha mégsem siettetem a halált, legalábbis ma nem, de közbeszól kaján vigyorral egy baleset, vagy egy természeti csapás. Vagy valami. És mégis meghalok. Vicces lenne. Kicsit vicces lenne azért, hogy hosszas vívódás után a lét mellett voksolok, de meghalok mégis.

Végül tehát, ki dönti el? Úgy tűnik, nem én. Akkor, minek rágódni rajta? Feleslegesen eszi elmémet ez a sok ostoba gondolat. Mekkora hülyeség. Közöm nincs az egészhez. Nem nálam van a hatalom. Más ítélkezik. Szóval akkor, ezek szerint, nem is kell, hogy fájjon.

A kezem kicsit megremegett. Sajnáltam, mert jó volt egy darabig nem érezni a testemet.

Éhes vagyok. Ma még nem ettem. Vagy már napok óta. Nem emlékszem. Most nem akarok ezen töprengeni. Néha még az éhség is jól esik. Bár többnyire ingerült leszek tőle. De most nem.

Tovább úsztak a gondolataim. Az jutott eszembe, hogy az élet is egy végtelenül lassan véget érő út, ami, ki tudja, hová vezet. Mintha ő is egy ehhez hasonló ósdi, zajos, lerobbant vagonban rohangálna oda-vissza. Végállomástól végállomásig. De melyik vajon az eleje, és melyik lehet a vége. Fogalmam nincs. Igazából nem is érdekel. Egyébként is, micsoda közhelyes elmefuttatás. Hagyjuk a fenébe az egészet.

Megálltunk újra. Nagy volt a zaj. Bántotta fülemet az éktelen rikácsolás, ami a peron felől dőlt be az ablakon. Vajon, mi történt odalenn? Nem akarom tudni. Nem akarom látni. Azért sem nyitom ki a szemem. Biztos rosszul lett valaki az állomáson. Talán van egy orvos az utasok között.

És ha nincs? És ha segítség kell, én meg csak itt ülök közönyösen, a lehunyt szempilláim mögött cikázó, felvillanó gondolatfoszlányok között csapongva lustán? Önző dolog. Most az egyszer hadd legyek önző mégis. Jó ez a kábaság, az alvás és az ébrenlét határán úszkálni zsibbadt aggyal.

Hirtelen csend lett. Szívem szerint kilestem volna az ablakon. De azért sem nyitom ki a szemem. Történjen bármi. Ez most az én utam. És ha nem látom a többieket, akkor az enyém is marad. Kivételesen ehhez tartom magam. Már úgysem tart soká. Mindjárt indulunk.

Megtelt a vonat, egy vasutas hosszan sípolt. Elrugaszkodtunk, nehézkesen, lomhán, tovább követve a rozsdás síneket. Egy kalauz csörtetett át a vagonon, a jegyeket nem is kérte el. Talán ki nem állhatja már a munkáját. Vagy csak siet haza. Várja a felesége, egy-két gyerek. Esetleg még az anyja is velük lakik. Igazi család. Bár lehet, hogy mégis boldogtalanok. Sokszor az ember egyedül boldogabb.

Igazából mindig is szerettem egyedül lenni, csak a magány öl meg néha. Kezdem megint ellentmondásokba keverni magam. Mi a francnak töröm a fejem újabb és újabb értelmetlenségeken?

Sóhajtottam halkan, nehogy eláruljam, hogy ébren vagyok. Még valaki beszédbe akarna elegyedni velem. Nem akarok társalogni senkivel. És nem akarok tovább gondolkodni sem. Csak hallgatni az apró neszeket körülöttem, beszívni az utastársak uzsonnájának illatát. Nem kívánok az ételt, pedig éhes vagyok.

Jó az éhség. Jó a hideg. Jó a sötét. Mert lassan mintha sötétedne. Nem látom ugyan, de érzem. A sötétet érzi az ember. Más a szaga, más a súlya, más a sűrűsége, mint a fénynek. Szinte tapintható a pára, amint körüllengi az embert, s mindent, ami az útjába kerül.

Könnyebben lélegzem. A mellkasom emelkedik le, fel. Ritmusa igazodik a kerekek kattogásához. Jól van így. Még egy darabig. Most ennyi bőven elég.

Folytatódik a lassú utazás. Lustán, lomhán zakatolunk a semmiben. De az út hamarosan véget ér. Talán ott már sínek sem futnak tovább, amin a vonat haladhatna.

És akkor a szerelvény megállt. Sokáig ültem még csukott szemmel. Mindenki más elhagyta a vagont régen. Sokáig ültem ott egyedül. Nem akartam leszállni, de néhány vasúti pályamunkás vadul krampácsolni kezdte a kerekeket, kibírhatatlan csattogással.

Ki kell nyitnom a szemem. Levánszorogni a peronra. Mert úgy tűnik, nem megyünk tovább. Megpróbálok felállni. Nehézkesen megy, nagyon sokáig ültem mozdulatlanul. Zsibbadt végtagokkal, vakon tapogatóztam az ajtó felé. Kiértem a folyosóra. Óriási elhatározással végül kinyitottam fájó szemem. Nem volt más körülöttem, csak feneketlen sötét. A lámpák nem égtek, talán már évekkel ezelőtt összetörte őket valaki. Vagy csak tönkrementek a hosszú szolgálat után, s úgy lettek végül az enyészeté. És minek mindent megjavítani.

Óvatosan lépegettem lefelé a lépcsőn, majd percekig álltam bénán a peronon. Az apró állomásépület homlokzatán a település neve volt látható egy számomra ismeretlen nyelven, s mivel, ráadásul, az egykor jobb napokat megélt neon felirat néhány betűje hiányzott, esély sem volt rá, hogy kiderüljön, hová érkeztem.

Ez volna hát a végállomás. Vajon, hol vagyok? Igazából nem lényeges.

Leültem egy ócska padra. Úgy döntöttem, én ezt most nem gondolom át. A vonatom, valószínűleg, jó darabig itt marad. Nem tudom, felszállok-e. Nem tudom, vissza akarok-e menni oda. Van időm eldönteni. Ki tudja, mikor indul el a vonat visszafelé. Majd felszállok, ha akarok.

Sokáig ültem ott fázva, éhesen. Emberek jöttek, mentek, engem nem vett észre senki. Ez így volt jó. Legalább nem kérdezősködnek.

Lehet, hogy ez itt a világ vége. Vicces. Mégsem nevetek. Miért ne lehetne pont itt vége a világnak? Az egyik széle. Hisz még a sín sem fut tovább. Az út csak visszafelé vezet. De nem nekem. Majd meglátom, felszállok-e. Lehet, hogy maradok. Igen. Lehet, hogy itt maradok. Szabadnak érzem magam, mert ebbe senkinek beleszólása nincs.

Jó ez a hideg, nehéz levegő. Itt fogok ülni kint a padon reggelig. Amíg felszáll a köd. Amíg eljön a pirkadat.