Látod?

Látod?
A jégcsapok elolvadtak.
Fagyos szívem is
felengedett már.
A csillagok most jól látszanak.
Tiszta az égbolt,
felhő se jár.
Azért látszik még leheletem
a késő esti légben.
De a szél már langyos,
kellemes, illatos.
Nyár ígérete száll a szélben.
A víz is fodrozódik
a kis patak medrében.
Rémlik egy régi tavasz
pár halvány emléke.
Néhány arc felvillan még
egy röpke pillanatra.
Majd beolvad a képe
az égen játszó kékbe.
Csüngenek egy-egy csillagon,
mint apró papírhajók,
mik lágyan ringatóznak
a patak hűs vizén.
Így ring lelkem is mélán,
elidőzve a Hold kebelén.
Messziről nézem.
Itt lent vagyok.
Talán lát engem ő is,
ahogy vacogó testem
beragyogják a csillagok.
Az első pacsirta hangja
felébreszt e hajnalon.
Lelkem kicsit még fennmarad.
Lebeg az ég vizén
egy öreg, korhadt ladikon.

Musztrai Anikó