Csak magát szerette

     
 Hát elment. Elment örökre. Benne rejtőzik abban a kis semmi urnában, ahova magával vitte a titkait, a bánatokat, amiket begyűjtött, amiket okozott. Nem kínoz többé másokat, nem tekint levegőnek. Mióta vártam erre! Milyen régen áhítottam, képzeltem, vártam erre a napra! Tudom, hogy szégyen, amit most gondolok, amit érzek, mégsem titkolom.
Most, amikor eltűnt, végleg nem tudom, mit gondoljak, lehet-e, még számomra jobb az élet? Itt vagyok a megnyomorított huszonhét évemmel, és nem tudom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mi végre, és mit kezdjek az eddigi életemmel. Mert ahhoz azért nem kevés, hogy nyomot ne hagyott volna rajtam.
Elment. Mondjam, hogy végre? Netán azt, hogy korábban kellett volna? Hogy érzésem szerint nem is tudta mit, mennyit ártott másoknak, mert mindig csak lángolt, lobogott, mint az, az ócska rozsdás bicikli, amelyen örökké száguldott.
Hogy nem akarok többé tudni róla, hallani róla? Nem. Nem óhajtok rágondolni. Csak éppen ez a legnehezebb.
Most befalazták, de én tudom, hogy ennek mindegy, mert ez még a kráter mélyéről is előjön. Mert tenni akar, szervezni akar, bizonyítani akar. S, fog is. Én ismerem jól.

Ő az apám. Így tudtam sokáig, és melegség áradt el a szívembe, ha rágondoltam. Ültem a karján, átöleltem a nyakát, az arcához szorítottam az enyémet, és igenis boldog voltam a közelében. Szerettem a bőre érintését, az ölelését, a vigyázását, s nem tudni miért gyűlölt meg, de már jó ideje tudtomra adta, hogy ő aztán nem apám többé. Csak éppen nem tud lerázni magáról, mert anyu átverte, bepalizta, azt bizonygatta, hogy az tőle vagyok, s ő szamár a nevére vett. Így volt. Valóban ez történt. Elhagyta érte két ragyogó fiát, kiváló asszonyát, elköltözött vele ebbe a nyavalyás kis faluba, mert máshol nem nézték volna el neki, hogy egy rossz kurváért eldobott mindenkit. Itt pedig ugyanaz a nő mindenkivel összefeküdt, aki óhajtotta, s közölte vele, hogy nem is tőle vagyok. Gúnyosan a szemébe röhögött mielőtt elhagyta, és közölte, hogy ezt eltarthatod, taníttathatod, s még az örökösöd is lesz!
Embertelen, jellemtelen anya, az, biztos, de én nem tehetek róla. Én még kicsi vagyok, nekem még szükségem lenne szeretetre, gondoskodásra, gyengédségre. És engem dobtak ki a fészekből, az ölelésből, a gondoskodásból. Rajtam verik el a port, mert egy huszonhat éves fiatal nő átvert egy idős urat. Apának kiáltotta ki, hogy utóbb letagadja még az apaságát is.  Nekem pedig nincs kihez bújnom, nincs kit simogatnom, nem élvezhetem az illatát, az ölelését, csak a gyűlöletét.
Ő pedig, amint meggyőződött, hogy nem ő az apám, mindenhová kérvényeket küldött, hogy vegyenek le a nevéről. De az ilyen művelet egyszerűen nem megy. Sőt, sehogyan sem. A magyar törvények értelmében nem lehet visszacsinálni az örökbefogadást. Rendben van. De a szeretettől meg lehet fosztani? Abból ki lehet nullázni?
Igen. Érzelmeket nem ír elő a törvény. Megtűrt a közelében a továbbiakban is, elhordott az óvodába, lefektetett minden este, kaptam élelmet tőle naponta háromszor, de simogatást nem, jó szót sem. Utasítást, parancsot, mindazt, amit elvárt tőlem a továbbiakban, igen. Azt közölte velem, de emberi kapcsolat nem maradt közöttünk.

Őt csak az írógépéhez fűzte valódi kapcsolat, a maradék idő csak átmeneti volt, röpke szenvedély. Amint leült a gép mellé, elöntötte valami mély érzelemhullám, valami szerelemhez hasonló, simogatta, cirógatta, zenét szerzett vele, verset írt, ötleteket valósított meg, és mindenkit a környezetéből bevonzott a maga által gyártott ötletekbe.
 Mindenki elámult az odaadásán, amellyel megteremtett egy műfajt, az önmegvalósítás műfaját. Mindig volt valami különleges ötlete, amelyre másnak sem ideje, sem türelme nem lett volna. Volt, hogy történelmi nevet keresett az általa lakott településhez, amelybe aztán beköltözött. Nyomban birtokába vette, csűrte, csavarta, míg sikerült megváltoztatnia az intézmény korábbi nevét, majd névadó ünnepséget szervezett az újnak. Ide aztán meghívta az országban létező minden iskolát, amely a választott nevet viselte, az összes ilyen nevű úttörőcsapattal együtt, kigyűjtötte az összes hasonló nevű honvéd csapatot, őrsöt, sőt megkereste azt a csoportot, amely a történelmi név korszakát, tevékenységét kutatta. Nőtt a meghívottak száma, mert természetesen az ünnepségre meghívott boldog boldogtalant, elvégre ez az ötlet mindenkor valamely intézmény vagy intézmények kasszáját terhelte. Bronzból Illető történelmi név plakettjét kapta minden meghívott ajándékba, plusz a színvonalas műsort, melyre hasonló nevű művészek előadásában került sor, mely műsort szintén ő állította össze, s el kell ismerni remekül tette a dolgát. Mindenről mindig jutott valami eszébe, bővült a tennivaló, a szervezni való feladat. Éjjel nappal a gép mellett ült, jött a számtalan jó gondolat.
Gondolkodás és lelkifurdalás nélkül lenyúlta mások jónak ítélt kezdeményezését, s az elismerést magának vindikálta. Természetesen hozzájárult gépeléssel, adminisztrációval, tehát máris az ő ötlete, terve volt. De ha bárki hozzányúlt akár a legjobb szándékkal az ő ötletéhez, azt nem tűrte, negligálta, letarolta, nem létezőnek tekintette.

Már nem hiányzott neki egyik nő sem azok közül, akik korábban voltak az életében, de már nem volt kedve főzni, takarítani, vasalni sem. Mit tehetett? Megházasodott.
Elvett egy jó nyugdíjjal rendelkező igen kellemes hölgyet, akinek lakása is, kocsija is volt, sőt gyerekei is. A gyermekei igénybe vették az asszony szabad idejét, ő pedig kihasználta a felszabadult időt magának. Új szerelembe esett az új hellyel, minden maradék idejét ennek az újabbnak szentelte, és szárnyalt a szellem, suhant a gondolat, és megalkotta a maga számára kreált feladatot, és tervezett, és szervezett….  Ahogy teltek az évek, a gyermekeknek már nem volt szüksége anyjuk segítségére, s akkor társául fogadta, és szorgalmasan adta neki a feladatokat. És dolgoztak, és szerveztek ….És mindenki el volt ragadtatva ettől az ötletgazdag, szorgos férfitól, aki pedig csak magát szerette.

Kertész Éva